Ziti és a Midlands

A havak (remélem ezzel vége idénre)

2012-02-10T23:48:00.003Z

Gondolom, a magyarországi állapotokhoz képest a mi helyzetünk fájdalmasan nevetséges, de itt is esett ám a hó. Kétszer is. Nos, remélem, idén már többször nem fog, mert egy városban, főleg angol városban, nem lehet olyan remekül megoldani bizonyos helyzeteket, mint Magyarországon egy faluban. Ahol is például a legtávolabbi élelmiszerbolt is max. tíz perc séta, itt két mérföld a legközelebbi. Munkahely szempontjából szerencsés vagyok, az csak két perc biciklivel és öt perc gyalog. Éljen! Az uszoda viszont messzebb van, jó öt-tíz perc kocsival (öt csak akkor, ha nem kapok sorompót) és mivel mostanában teljesen rákattantam megint az úszásra, hát engem a jeges út sem tántorít el attól, hogy reggelente odamenjek. Na jó, lassabban, mint máskor, de haladok. Sőt, már biciklivel is megy. Tavaly megtanultam jégen járni (az én tempómban rohanni), idén jégen meg havon, ja és latyakban biciklizni. Ez persze nem tűnhet nagy dolognak, de nekem aki előszeretettel szenved baleseteket, lehet, hogy inkább tapadókorongokkal és kipárnázva kéne közlekednem ilyenkor.

Bár milyen érdekes, hogy a nyilvánvalóan veszélyes helyzeteket elég könnyedén kezelem, máskor képes vagyok szinte állóhelyből elesni és a baleseti sebészeten tölteni a fél éjszakát. Utóbbi esetben nem voltam semmilyen szinten sem ittas állapotban, mint ahogyan azt a röntgenasszisztens először gondolta, hanem a munkahelyemen 'lassú séta' közben megcsúsztam valamin és hanyattesés közben a bal alkarom 'beszorult' a hátam alá. Magyarul, ráestem a csuklómra. De nem tört el. Na ez az, amit senki sem akart elhinni, az ügyeletes orvos még holmi műtéttel is fenyegetőzött, azt mondta, ilyet még nem látott. Hm, én sem. És apukám sem, meg is kért, hogy csináltassak már egy fényképet és küldjem el e-mailben. Végülis jó kép lett, a frissen manikűrözött körmeim legalább szépek rajta.

Szóval, ha valaki így jár, még nem biztos, hogy eltört...

Hó! Múlt héten péntek hajnalban kezdett el esni először. Ettől aztán annyian pánikba estek az emberek, hogy az uszodában például összesen öten voltunk egész reggel. Igaz, az a centiméternyi semmiség délutánra elolvadt, szombaton újra kezdődött. Az viszont már meg volt jósolva előre, mindenki számított rá, én is, el is akartam menni mégegyszer nagybevásárlást tartani, hátha esetleg behavazódnék. Meg is terveztem szombat estére (mert akkor már nincsenek sokan a boltban), erre délután elkezdett esni (szakadni) a hó. Öröm volt nézni, gyönyörű látvány mindig, de attól még nem lesz jobban feltöltve az éléskamrám, szóval nagyon reménykedtem, hogy másnap valahogy eljutok. És lőn totális sikerélmény, a főbb utakat teljesen megtisztították vasárnap délutánra a hókotrók, a mellékutakat meg a gyerekek, mert az összes havat felhasználták hóemberkészítéshez. Ennek következtében úgy nézett ki az utcánk, mint a Húsvét-szigetek (inkább 'Karácsony-szigetek' lenne a helyes kifejezés), rengeteg fura formájú dolgot gyártottak aznap délelőtt. És nagyon élvezték. Én viszont mostanra már nagyon bánom, hogy végül nem mentem ki fényképezni, de tartottam tőle, hogy engem még hülyébbnek néztek volna ezért, mint a gyerekeket az 'alkotásokért'. Aranyosak voltak na!

Csütörtökön is esett. Na ez volt a nagyobbik baj, mert senki sem számított rá. Délután fél öt magasságában kezdett el szakadni és abba sem maradt legalább tizenegyig (én akkor mentem aludni, nem tudom, hogy utána mi történt). Aznap este bicikliztem életemben először havon, haza a munkahelyemről. Igaz, hogy többen hazahoztak volna kocsival, de annál már lustább voltam, hogy másnap gyalog menjek dolgozni, így inkább hazakerekeztem. Hú, és nagyon jó volt, olyan érzésem volt egy kicsit, mikor síelek, de ugyanakkor óvatos is voltam, mert én akkor mindig balesetet szenvedek.

Időjárás szempontjából egyenlőre ennyi. Már majdnem az összes hó elolvadt mára, hétfőre pedig már +8 fokot mondanak.

The speed of speaking

2011-11-05T20:31:00.006Z

Volt időm (na igen, mert kerítettem rá, egyébként sosem lenne elég) és ma délután gyorsan végigolvastam a blogot. Igen, lehet nyugodtan röhögni, nem tartott nagyon sokáig, mert alig pár oldal, szégyen is, hogy képtelen vagyok tartani a fogadalmamat (az egyiket a millió közül) hogy ezt majd akkor én rendszeresen fogom vezetni. Haha!

Pedig esküszöm, hogy az első évben minden nap írtam. Hm... le is fogom fotózni a füzeteket amolyan bizonyíték-félének, ha nappal lesz, legalább újra játszhatok a masinámmal.

Szóval átfutottam a bejegyzéseket. Tele vannak hibákkal. Egy darabig eltöprengtem rajta, hogy ez vajon azért van, mert felejtem a nyelvet? Tény, hogy nem valami sokat beszélek magyarul, csak ha Magyarországra telefonálok, vagy itt összsefutok pár ismerőssel. Megijesztett ez a dolog. Olvasni is inkább angolul szoktam, beszélni meg ugye hát..., de ami a legrosszabb, egyre többet gondolkodok és álmodok angolul.

Van egy másik magyarázat is: kapkodok. Mindenben. Beszédben, írásban, az életben. Folyton-folyvást pörgök, állandóan megyek valahová, nem bírok lelassulni. Angolul is iszonyú gyorsan beszélek, naponta legalább tízszer mondják, hogy Speak slowly!

Olyan lehet ez a dolog, mint a Lotus a képen. Száguld ezerrel, mint én a gondolataimban és nem áll meg csak lelassul.

A címet is ösztönösen angolul írtam be, de csak azért se' javítom ki, mert ez vagyok én.

Amúgy ez a fénykép is saját, még Silverstone-ban lőttem pár hónapja. Van olyan is, amin megsimogatom ezt a szépséget, de azt a képet inkább nem mutatom meg, mert égnek áll rajta a hajam. Helyette itt van egy másik, amikor teljes súlytalanság állapotában lebegek és esély sincsen a gyorsulásra.

Anya azt mondja...

2011-06-18T13:57:00.005+01:00

... a baj csőstül jön. Meg nem is csak ő mondja, ez sajnos így van. Hm, hol is kezdjem? Ott, hogy kínomban már csak nevetek mindenen? Egyébként igen. Kedden meg is kérdeztem Samantha-t (a főnök), hogy inkább sírjak-e, de azt mondta jobb ha nem és helyette jól átölelt, aztán vihogtunk egy nagyot.

Merthogy az első dolog. Kedd délutáni 'szenárió', miszerint hazafutok vacsorázni és persze kapkodok is, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva (abban a nagykönyvben, amit nekem, csak nekem szántak, mert én mindig kapkodok). Egy béna mozdulatot követően kitépem a belépőkártyámat a nyakamból, leesik a földre, utánahajolok, hogy felvegyem, aztán állok fel és... basszus a lépcső alatt volt. Eredménye: púp a homlokomon, de legalább nem a közepén. Na jó, idő nincsen gondolkodni, irány vissza a labor, majd ott jegelem. Késő viszont, mert a púp közben szuperpúppá nőtte ki magát, közben grimaszolok párat és már el is terveztem egy új frizurát.

Szerda: mialatt 'onlájntényeket' nézek örlődök magamban, hogy menjek-e vásárolni, illetve, ha megyek is hová. Mert valójában semmire sem lenne szükségem, csupán csak pár gallon tejre, pontosabban 12 pintre, ami ml-re pontosan 6816 ml. Meg közben elindítottam egy füszertartólecserélési projectet is és a Sainsbury's-ben pontosan olyan üvegcséket lehet kapni, amilyenek nekem kellenének, meg volt egy £4-os kuponom is, amit sürgősen le kellett vásárolni -igazság szerint vasárnapig, de mivel az egyik készséges eladó egyszer megemlítette, hogy a háztartási részlegre szerdánként kapnak csak árut és nekem rengeteg üveg kell (legalább 50 darab) mindenképpen mennem 'kellett'. Szóval írtam egy gyors listát, hogy mi egyéb kéne még ha már egyszer ott leszek. Bár lassan be kell vallanom, hogy engem már a lista sem fog megmenteni attól, hogy tetemesebb időt töltsek el különböző piacokon vagy bevásárlóközpontokban, azért a remény ha meg utoljára, próbálkozom.

Bár a problémát lehet, hogy az igényeim okozták/okozzák, de alig találtam valamit, amit még felírtam magamnak. A listán többek között szerepelt aritcsóka (eredetileg friss, de a végén már az olajossal is beértem volna... ha olívaolajban lett volna eltéve ,de nem abban volt), spárga, de az meg fonnyadt volt, Taleggio is, de az meg nem volt. Végül vettem ricotta-t, polentát (igaz kuszkuszt akartam, de azt meg nem találtam ott ahol lenni szokott, keresni meg nem volt kedvem), meg báránymájat, mert egyszerűen imádom.

A pénztárnál még kikezdenek az üvegek miatt, hogy mi a bánatért kell nekem belőle 12. Mondtam, hogy több is kéne, de most csak ennyi volt, interneten meg nem akarok rendelni, mert ha a csat nem jó rajta, akkor dobhatom ki, úgyhogy találkozunk még...

Unalmas egy nap eddig, igaz? De a csattanó most jön.

Még a boltban voltam (és kivételesen nem is olyan sokáig) ellopták a biciklimet. A tárolóból. Le volt lakatolva. Ráadásul a biztonsági kamera fel is vette. Remek. Még az ügyfélszolgálatnál toporogtam, a hölgy sajnálkozva mondta, az elmúlt héten is elloptak egyet. "És ezt önök tűrik?"-kérdem én, de láthatóan zavarba hoztam, nem válaszolt. Nagy levegő, aztán taxival gyorsan haza, majd utána rögtön a rendőrségre.

Maradt még egy kevés időm egy gyors edzésre, aztán hajmosás után 'új sérót lőttem be magamnak', hogy a dínópúpom ne látszon.

Mire azonban beértem a munkahelyemre, már tele volt a fejem különböző gondolatokkal. Többek között, hogy ne essen az eső, mert bár volt nálam ernyő utálom, ha esik. Aztán, hogy a rendőrség megtalálja-e a bringámat (kizárt, de bízik, bízik...) meg hogy mennyire finom tud lenni az aszalt meggy tökmagolajba mártogatva. Ráadásul még egy adag tönkölykovász is ott 'illatozott' a táskámban, egy kolléganőmnek ígértem, még szerencse, hogy gyorsan megszabadultam tőle (csak a tésztától, Heather nem mondott fel).

Ezekkel ellentétben a munkatársaim összefont karral várták, hogy mikor érek már be, szerették volna megnézni a fejemet. Pozitívumként azonnal megemlítettem, hogy nézzék a jó oldalát, nem kellett kórházba mennem. Meg hogy fokozzam a már felfokozott hangulatot, elmeséltem, hogy volt egy biciklim. Pff...

Péntek reggel hívott egy rendőr, hogy bár megnézték a biztonsági felvételeket, a férfi aki ellopta a biciklimet, nincsen benne a nyilvántartásukban, így nem nyomoznak tovább, de ha véletlenül megtalálnák, feltétlenül szólnak. Nos ez nem volt egy kifejezetten remek hír, de legalább tudtam, hogy szombaton veszek egy új kétkerekűt, mert szükségem van rá. Aztán mikor éppen sétáltam be délután a laborba, láttam egy rendőrt a biciklitárolónkban buzgón jegyzetelni valamit. Felcsillant a remény, hogy engem keres, de nem, a kolléágáim később elmondták, hogy előző nap a cégtől is ellopták valakinek a biciklijét, mégpedig úgy hogy valaki bejött a sajátján és egy másikon ment ki. A portás meg nem vette észre, mert éppen le volt foglalva a tolvaj barátnője által, hogy ne legyen semmi sem annyira gyanús. Hogy mik vannak?!

Szombaton végül megvettem az új 'járgányt', meg egy szuper erős lakatot is hozzá, amit sajnos vissza fogok vinni, mert annyira erős, hogy nem tudom feltekerni és valahányszor ki akarom nyitni, kiugrik a kezemből. Szóval nem nőnek való. Ettől eltekintve öröm és boldogság, lett egy új bringám és három hét múlva megyek haza. Ez utóbbinak csak annyira van köze a dolgokhoz, hogy már nagyon elfáradtam és egyre jobban várom a szabadságot.

Hétfő, hogy a harmadik 'csapás' is meglegyen, és a munkahelyi biciklitároló. Nagy ívvel kanyarodok jobbra, majd fordulnék balra, hogy szabad helyet keressek mikor is egy hirtelen ötlettől vezérelve jobbra pillantok és mit látok? A régi biciklimet. Én nem tudom, hogy akkor a hideg vagy a meleg futott-e végig rajtam, de mindenesetre roppant higgadtan fogtam fel a látványt aztán beszéltem a megfelelő személyekkel. A portással, a biztonsági emberünkkel, a rendőrséggel, a kollégáimmal, a szüleimmel...

Valaki azt mondta, ez egy olyan sztori, amit még kitalálni is nehéz. Bizarr véletlen. Ellopnak egy biciklit egy szupermarket parkolójából, de a tolvajnak nem tetszik ezért elmegy egy másik helyre, kb 3 mérfölddel odébb, hogy kicserélje. Balszerencséjére éppen oda viszi, ahol a bicikli eredeti tulajdonosa dolgozik. Nos nekem mondhatni, hogy szerencsém volt, mert az ellopott tárgy megkerült, de igazából nagyon bosszús voltam. Egy halom pénzt öltem bele az újba, erre pár nappal később éppen én találom meg a régit, ráadásul a munkahelyemen? Három különböző rendőrrel beszéltem, mire felfogták hogy mi történt. De nézzük a jó oldalát, van két biciklim. Igaz, szegény Shaun Goodlife-nak egy szál se'...

Morog...

2011-06-04T17:13:00.003+01:00

Volt egy szituáció nagyon sok éve, pontosabban 14 éve. A dolgot megelőzte, hogy azon a bizonyos napon a barátaimmal (inkább osztálytársak plussz még hárman az "ások" közül, de ez nem is lényeges) elmentünk egy nagy biciklitúrára. Bár a dolog kimerültségre vonatkozó részéről erős kétségeim vannak, állítottam, hogy nagyon elfáradtam. Eddig rendben is van, hogy valamilyen normális időben elmentem alundni. Ez eddig mind szép és jó, csakhogy jöttek hozzánk valamilyen emberek, hogy minek, azt csak a... Na szóval átjöttek beszélgetni. Hangosan beszélgetni. Nagyon hangosan beszélgetni. Igazság szerint ordibálni, mert még ott voltak nem hogy nem aludtam egy percet sem, de egyenesen belebámultam a plafonon levő csillagok képébe. Elegem volt és nagyon sokáig utáltam őket. Meg közben rájöttem, hogy utálom a zajt. Vagy érzékeny vagyok rá. Vagy valami hasonló. Azóta a füldugó nagyon jó barátom.

A vasárnap is nagyon jó barátom, általában az a pihenőnap az egész héten át tartó őrület után. Akkor nem szeretek menni sehová sem, csak itthon lenni, meg persze tenni-venni, ami éppen jön, hétfőn úgyis megint kezdődik a bolondok háza.

A mostani hétvége viszont úgy alakult, hogy pont vasárnapra szerveződött egy bizonyos program, ami ugyan csak pár órás, de a következmények akár egész napossá is duzzaszthatják, szóval ma tényleg egész nap itthon vagyok és teszem a dolgom, meg mondjuk kicsit leengednék. Nyugodt körülmények között persze, ami egyenlőre alapban lehetetlen, mert a szomszéd olyan hangerővel hallgat valamilyen zenét, hogy a kezem azonnal ökölbe szorul tőle. Pocsék ízléssel, azt azért hozzá tenném. Ez ugyan alapban nem lenne baj, de ő mindig ezt csinálja, és amint hazajön a munkahelyéről bekapcsolja a tv-t, ami aztán addig megy még másnap újra el nem megy dolgozni. Szóval a füldugó nagyon jó barátom.

És nem, nem kötök bele mindenbe, eddig bárki járt itt bármikor, még mielőtt megszólalhattam volna elkezdett puffogni, hogy ezt nem lehet kibírni. Hát valóban nem a legegyszerűbb dolog, de én meg éppen vagyok olyan mázlista, hogy délután, mikor ő hazajön, nem vagyok itthon. Szóval igazából csak a hétvégék miatt morgok.

Logika

2011-05-23T12:27:00.003+01:00

Az emberi logika néha kifürkészhetetlen. Az angoloké meg szinte mindig. Délelőtt éppen 'száguldottam'... na jó, gyorsan bicikliztem a város felé a parkon át, ami tele van ösvényekkel, szűk utakkal és mindenféle növényekkel amik szúrnak.

Egyik pillanatban feltűnik előttem egy gyerek. Elég messze volt még ahhoz, hogy csak simán félreálljon az utamból, ehelyett szoborszerűen megmerevedett, szintúgy a mögötte megjelenő nagyapja. Fülig érő szájjal mosolyogtak rám, hogy hagyjanak elmenni, én meg közben azon gondolkodtam, hogy a 'kvázi' milliméteres átjárón, amit nekem hagytak végül beleesek-e a tüskebokorba.

A víz

2011-05-19T23:45:00.005+01:00

Hm... remélem, ezt a szüleim soha sem fogják olvasni, ha meg igen, olyan régen történt a dolog, hogy szinte nem is érdemes vele foglalkozni. Bár néha elgondolkodok, hogy vajon tényleg jártam-e úgy ahogy, bár a memóriám az, amivel mindenkit az őrületbe tudok kergetni, úgyhogy szerintem megtörtént.

Hol is kezdjem? Az elején, vagy a végén? A végén mondjuk hülyeség, mert valószínűleg nem fejeződött még be az eleje meg egyszerűen csak in medias res.

Szóval, azt hiszem, kicsi gyerekként egyszer majdnem belefulladtam a tengerbe, mondjuk az Adriaiba, mert éppen ott voltunk. Megláttam valakit, utána akartam menni, egyszer csak eltűnt a lábam alól a 'talaj'. Szerintem bepánikolhattam, mert elkezdtem kapálózni, mire egy idegen valaki kivitt oda, ahol már leért a lábam, onnan pedig kifutottam a partra. Ennyi. Sosem beszéltem róla senkinek sem, bár gondolom fejben azonnal jegeltem a dolgot, mert ennyi év után mégis eszembe jutott. És nem, nem kell a szüleimet hibáztatni, valakikre voltam bízva, akik nem vették észre hogy elugrándoztam a 'mélyvízbe' és valóban egy pillanat alatt történt. Ja, amúgy tudtam úszni, egész jól, csak hát a pánik...

Ez a történet tavaly jutott eszembe, el is felejtettem, hogy valamikor régen ilyen is volt, mindössze annyi volt érdekes a számomra, hogy valami megmagyarázhatatlan oknál fogva félni kezdtem a mély víztől. Rettegtem, ahol nem ért le a lábam, a 'nyakigérőben' viszont órákig elúszkáltam volna. Az uszoda még könnyebb helyzeteket teremtett, de a balatoni vagy a tengeri nyaralások alkalmával mindig jött az a fura érzés, hogy veszélyes, ha nem éreztem a lábam alatt semmit.

A helyzet mostanra annyit javult, hogy a mélység már nem akadály, csak a fejemet nem merem még mindig víz alá dugni. Kész vicc, hogy az uszodában újra tanultam a technikát - helyesbítek, tanulgattam, mert pár nap után feladtam, ugyanis szégyen ide vagy oda, féltem, félek a víz alatt.

:)

2011-05-17T10:59:00.002+01:00

Na végre sikerült törölni magam az iwiw-ről! Facebook-on meg hál' Istennek sosem voltam...

Erdőben lakni...

2011-05-11T12:30:00.011+01:00

Volt egy gyerekkori álmom. Illetve nem is egy, millió, de erre határozottan emlékszem. Egy napon elképzeltem, milyen jó is lenne egy gyönyörű erdőben lakni egy kicsi faházban. Aztán egyre többet gondoltam a dologra és pár hét után már határozott elképzeléseim voltak. A lehető legközelebb kellett lennie a faluhoz ahol laktam, hogy bármikor hazamehessek ezért, vagy azért, biciklivel természetesn, mert egy tíz éves gyerek hogyan is tudna vezetni? Aztán nagy gondosan megterveztem a házat is. A felét elfoglalta a nappali, a másik felét meg kettéosztottam, az egyik lett a hálószoba, a másik a konyha. Érdekes, hogy a fürdőszoba viszont eszembe sem jutott. Bár valószínűleg tisztálkodni jártam volna haza, de ki tudja olyan régen volt. És hogy mit csináltam volna a faházamban? Már nem emlékszem. Jaj, de igen, festőművész akartam lenni.

Az ilyen történetek mindig megmosolyogtatnak. Milyen kis álmodozó, felhőkön lebegő kislány lehettem? De őszintén, ki nem volt az? Mi például az ilyen sztorikat 'barbiztuk' le a barátnőimmel. Bár a faházas dologról eddig senkinek sem beszéltem, gyanítom már akkor elég okos lehettem ahhoz, hogy tudjam, hallgatni néha arany és ez 'arany' volt.
De hogyan jutott ez most mégis eszembe? Nagyon egyszerű a válasz, egy erdőben lakom. Na nem kint a rengeteg közepén és nem is egy faházban, de ha a gyerekkori álmodozásaimra visszagondolok, akkor itt most sok dolog hasonlít arra, amiről akkor ábrándoztam. És ha gyerekként már annyi eszem lett volna, mint amennyi most van, vagy legalább élettapasztalatom (ami persze alapból lehetetlen, de ki tudja, a sors csodákra képes), akkor úgy felejtettem volna el ezt a kis álmomat, ahogyan eszembe jutott (nem úgy, mint azt amikor magánnyomozó voltam a Bahamákon, de ez egy másik történet).

Ugyanis! Az első és legfontosabb undorodom a pókoktól. Nem, nem félek tőlük (azok a darazsak, mert allergiás vagyok rájuk, például a gimnáziumi ballagásomon majdnem belehaltam egy csípésbe, de végül túléltem), hanem még a látványuk is taszít, vagy valami hasonló, egyszerűen ne is legyenek, tűnjenek el a Föld színéről, mert fertelmesen gusztustalan teremtmények. Márpedig itt, ahol lakom, van belőlük állítólag mindenféle, párhoz már nekem is volt szerencsém, méghozzá a legbizarrabb helyeken. Na, azóta úgy szellőztetem a szobáimat, hogy ülök az ablak előtt és várok, meg figyelek. Nem kérek ehhez kommenteket én így érzem biztonságban magam. Meg egyébként is, kit hívjak ki? A rendőrséget? Bár amilyen elmés tudok néha lenni, képes volnék rá. És ami azt illeti, még vészhelyzetnek is beillik. Bár most hogy ezeket a sorokat írom, eszembe jutott egy képtelen ötlet.

Még sok éve, mikor a régi szomszédaink még mellettünk laktak (hát ez is egy értelmes mondat lett, de most nem gondolkozom a fogalmazáson többet) sokat morogtak nekünk a vakondjaik miatt, illetve, hogy nem akarják őket a kertjükben látni. Szó tettet követett, szereztek egy vakondriasztót, ami állítólag valamilyen hangokat bocsát ki és elriasztja a kisállatokat. Le is ásták az udvaruk közepére, s pár nap elteltével a füvükön nem lett újabb halom, a régieket meg szépen elegyengették. Működött, juhé! Viszont azóta a mi kertünk lett tele vakondokkal. Itt is él a mondás, hallgatni arany. Egy árva szót sem szóltunk, a szülők persze majd' felrobbantak a méregtől, mert még kertbolondabbak, mint szomszéd, én meg jókat kuncogtam, mert mint sok más dolog az életünkből, ez is beleillett egy vígjátékba.

Nos akkor a röpke bevezető után rá is térnék a lényegre: lehet hogy ilyen riasztó pókok ellen is létezik? Vagy ha nem, akkor a vakondokét is lehet használni? Mert egy életem, egy halálom, én tuti, hogy beszerzek egyet és bebetonozom a kertem közepére, aztán legfeljebb nem működik. Most persze azt kellene tennem, hogy egy halom dolgot elolvassak a vakondokról meg a pókokról, de az rengeteg képes illusztrációval jár, így csak erősen gondolkodok, még össze nem akadok egy biológussal, akit majd alaposan kikérdezek. Vagy jobb híján ha majd otthon leszek, elmegyek a helyi vegyszerboltba és ott fogok érdeklődni.

A másik bosszúságom a kertem mögött levő óriási tölgyfa. Ősszel naponta borította be levelekkel a hátsó udvarom minden négyzetcentiméterét, naponta söpörtem, naponta morogtam és egész télen imádkoztam, hogy a nagy hidegben `faggyon` ki. Nem fagyott. Megjött a tavasz, ami persze egy nagyon szép dolog minden évben, madárcsicsergős és illatos a gyönyörű színeivel együtt. Vele együtt kihajtottak a levelek is a fán. És azóta minden nap rendületlenül fúj a szél, tépkedi a leveleit, tördeli az ágait (ami talán azt jelenti, hogy a fa a végét járja, de ha így van, azért ne felém dőljön) és beborítja a kertemet mindenféle növényi hulladékkal, mire este hazajövök a munkahelyemről. Öröm látni, másnap reggel meg söpörhetek újra.

Következő bosszúság nincsen (kész csoda, hisz' én állítólag nagyon sokat morogk), csak ennyi volt. Mert ezt a két dolgot leszámítva imádok itt lakni ennek a kicsi erdőnek a közepén.

Ami, mint nemrég megtudtam nagyon sok évvel ezelőtt valóban erdő volt, aztán a városunk akkori vezetése úgy döntött, hogy egy részén házakat kell építeni. De mivel a természetet sem akarták csúnyán megtépázni, a fák nagy részét meghagyták, s közöttük, mellettük, előttük valóban gombamódra kezdtek el otthonok kinőni a földből. A terület időközben úgy kiterjedt, hogy összeépült a várossal, bár az még így is legalább négy mérföldre van innen. Mégis az ember úgy érzi, hogy ez egy különálló világ, egy kis falu a város mellett.

Szóval tényleg szeretek itt lakni. Szeretem a tölgyfán lakó mókusokat és a kertben néha leszálló madarakat. Ha az utcán sünt látok, képes vagyok megállni, hogy mosolyogva nézzem. Ha reggelente futni megyek, mindig átfutok egy kis mezőn, aztán be az arborétumba, s ott csak kocogok körbe-körbe a tó körül. A növények lenyűgözőek, a kacsák mellett megjelentek a vadludak, hattyúk, feketerigók és a hollók is. Az idő csodás, a levegő tiszta és illatos, legszívesebben egész nap ott ülnék.

A házam megbújik a fák tövében, igazi kis mesekuckó, kivülről olyan, mint a többi, de ha belépünk, színes és bájos. A konyhaajtóról egy nagy csokor szárított babércsokor lóg le, el sem bírnám már nélküle képzelni a konyhát. Az ablak tele van cserepes fűszernövényekkel, egy fonott kosárban tojások a szekrényen. Egy másikon az eceteim és olajaim nagy része, aztán a gépeim, fakanalaim, késeim, eszközeim kerámiatartókban, amik nélkül nem igen bírnám már elképzelni a sütés-főzést.

A nappali is csupa vidámság, tele Muranoi üvegtárgyakkal, nagy csokor virággal az asztalon, most éppen rózsaszín tulipánok. Bár ez és a ház többi szobája sincsen még teljesen befejezve, szerintem már alakulnak a dolgok. Azon gondolkodtam, hogy otthonról rengeteg szép holmit tudnék hozni, amikkel folytathatnám a lakberendezést és akkor tényleg egy álomba beleillő házat rendezhetnék be a kis erdő közepén.

S íme egy másik bizonyíték arra, hogy az álmok valóra válhatnak, még születésnapomra kaptam egy festőkészletet az egyik barátomtól.

A titok meg Paris

2011-05-01T17:45:00.004+01:00

Eléggé elfoglalt voltam az elmúlt hetekben, így most szeretném megköszönni, hogy annyian aggódtak értem, nagyon jól esett. Különösen, hogy mindig azt hiszem, hogy ezt a blogot csak magamnak írom, aztán meg kiderül hogy nem, mert vannak mások is akik olvassák. Szóval köszönöm szépen, remekül vagyok.
Egyszer elgondolkodtam rajta, hogy milyen lenne, ha csak jó dolgok történnének velünk, vagyis hogy mindig az történjen, amit mi akarunk. Nos ez utóbbi sajnos alapból lehetetlen, az előbbi sem nagyon valószínű, mert mikor már oda jutunk, hogy csak mosolyogni tudunk mindenen és még a kandalló felett lógó kép üvegében is a saját boldog és elégedett arcunkat látjuk beüt a ménkű. Na miután ez megtörtént, már tudtam, hogy hiába van meg mindenem és lehetnék a világ egyik legboldogabb embere, jobb félni mint megijedni alapon óvatosabb vagyok.
Mert bár hiába omlott össze az életem pár óra alatt és építettem újjá pár hét alatt, utána jött a következő csapás: leestem a lépcsőn. Ebből csak annyi volt a jó, hogy csupán "összezúztam" magam és nem tört el semmim sem. Ezek után nem volt elég a költözés és az újrakezdés stressze - ami meglepő módon pár nap alatt elmúlt - , kitaláltam, hogy mire a szüleim jönnek hozzám Húsvétra (amúgy éppen ma mentek haza), milyen jó lenne megtanulni vezetni, mert akkor mehetnénk mindenfelé, akkor amikor csak kedvünk tartja.

Hú, ez volt az én nagy titkom kvázi fél éven át. És de jó most így leírni, pedig egy jogsi igazán nem nagy szám, de akkor is, piszkosul boldog vagyok. Főleg, hogy mindig azt hangoztattam, hogy én soha, de soha nem tanulok meg vezetni, mert hülyeség, mert bárki elvisz bárhová, ahová csak akarom. Aztán november végén kipattant a fejemből az isteni szikra, hogy akkor megcsinálom. El is mondtam mindenkinek, barátoknak, kollégáknak és többen meg is veregették a vállamat, hogy oké kislány próbáld meg, hátha sikerül, de azért ne bízd el magad. Á, oda se' neki, gondoltam, miért ne lehetne erre öt hónap elég? Tett tettet követett, meg rengeteg bosszúságot, mert mire megjött az engedélyem leesett a hó. Igen, az a nagy hó, ami belepte Angliát. Most joggal mondhatná bárki, hogy gyáva vagyok, hogy halogattam a kezdést, de a pokoli útviszonyok miatt el kellett halasztani januárig, mert közben még egy hosszabb szabadságra is mentem. Mindössze egy órát sikerült összehozni december végén, hogy egyáltalán fogalmam legyen az autók működéséről, de mivel kb. kétcentis jégpáncél fedte akkor az utakat, nem sok hasznát vettem.

Idén viszont nagy erőkkel vetettem bele magam a vezetésbe, heti öt-hat órát vettem és közben baromira magabiztos voltam, hogy minden rendben lesz. Nos többé-kevésbbé rendben is volt, a kreszvizsgám pár hét alatt meglett és mellesleg megjegyzem, hibátlan és az oktatóm is nagyon elégedett volt velem. Márciusban vettem egy kocsit és utána, hogy kicsit leengedjek, elmentem Máltára, aztán vissza a vezetéshez. Közben rendületelnül készültem a Húsvétra, ami talán nem olyan nagy szám, de én mindent tökéletesre akartam, tele mindenféle jó meglepetésekkel, hogy anyáék teljesen el legyenek ájulva. Ja, mert ők erről az egészről nem tudtak semmit sem, sőt a magyarországi barátaim közül sem senki. Totális titkolózás mindenki előtt.

Az eredeti tervem ugynis az volt, hogy ÉN megyek le anyáékért a repülőtérre, hogy a lehető legnagyobb döbbenetet okozzam. Ezer éve kérleltek már, hogy tanuljak meg vezetni, ígértek mindent, autót is, de csak a fejemet ráztam, hogy majd ha fagy. Lényegében a tervem 99%-ban sikerült, azt az aprócska dolgot leszámítva, hogy nem sikerült még vezetésből levizsgáznom. Na nem azért mert béna vagyok, hanem mert valószínűleg túl későn kezdtem el a dologgal foglalkozni és már nem volt szabad időpont sem áprilisra, sem pedig májusra. Viszont miután Angliában teljesen más szabályok vonatkoznak egy tanuló vezetőre, a tervem mégis sikerrel járt, az egyik kollégámmal mentünk múlt héten a repülőtérre. Illetve ő csak ült mellettem, mert én vezettem. Meglepetés pedig volt, ráadásul hatalmas. Most kereshetnék midenféle jelzőket, de nem fogok, mert úgy sem tudom leírni, hogy mi történt. A szüleim ámulatból estek bámulatba, a kollégáim pedig az elmúlt héten bevallották, hogy nem sok esélyt jósoltak nekem, hogy ezt meg tudom csinálni. Az oktatóm is büszke volt rám. Még az elején megmondta nekem, hogy áprilisig megtanít vezetni és minden úgy lesz, ahogyan elterveztem, a jogosítvány pedig részletkérdés. Az elmúlt tíz nap végeredménye pedig 537 mérföld, amit levezettem. És azt mondták, hogy jól vezetek. Ez nagyon nagy dolog, nekem a világgal ér fel, mert az elmúlt időszakban csak ezen dolgoztam. Szóval amellett, hogy a szüleim és a barátaim is büszkék rám, már én is az vagyok magamra.

Ja és el is neveztem a kicsi kocsit Paris-nak, mivel egy Yaris, ami ráadásul arany színű, meg Angliában ez is egy szokás.

Itt egy fotó ráadásként, amolyan bizonyíték-féle.

Horror otthon - majd a munkahelyen is

2011-04-18T23:10:00.004+01:00

Ez most gusztustalan lesz, de az élet része, főleg a mai napomé, sokkoló is, hát leírom. Viccesen: ma egész nap tüzijáték volt a fejemben, vagyis vérzett az orrom. Pfúj, de csak az ijedség miatt.

Kisgyerekként ez sajnos elég gyakran előfordult velem, na nem heti rendszerességgel, de évente párszor megvolt. Tudtam, mit kell csinálni (mint ma kiderült, rosszul), viszont odáig sosem fajult a dolog, hogy orvoshoz vigyenek, mert szerintem az őrangyalom velem volt.

Bár mikor gimiben kisérettségiztünk, az irodalom szóbeli előtt remegett kezem-lábam, mert egy sima tüsszentéstől órákon át szó szerint patakokban... Szóval nem volt egy egyszerű nap. Azóta rettegek a dologtól, mert az valóban hajmeresztő volt.

A mai horror az edzés után kezdődött. Előzményként még annyi, hogy az átlagsebességem a cross trainer-en 3km/h-val több volt az eddigieknél és a szokásos 67. percben a pulzusom 157 az eddigi 130-135 helyett. Semmi sem volt gyanús, hogyan is lett volna - hisz ilyen még nem történt eddig - sőt, inkább örültem az új rekordomnak, egészen addig, még nem éreztem valami meleget folyni ki az orromból. Falfehér lettem az ijedségtől és berohantam a fürdőszobába, hogy meggyőződjek, úgysem igaz, amire gondolok, de tévedtem.

Na most ösztönösen mit csinál ilyenkor az ember, vagy legalábbis én? Azonnal 'tampont' formáztam papírszebkendőből és próbáltam úgy betömni az orrom, hogy még csak levegőt se' kapjak. Aztán rettentő okos módon rögtön beálltam a zuhany alá (mondjuk normális körülmények között ez egy ésszerű dolognak tűnik) mire a vér szabályosan ömleni kezdett. Esküszöm, remegtem a félelemtől, de az eszembe sem jutott, hogy inkább jegelni kellene az orrom a meleg vízsugár helyett. Közben úrrá lettem mindenféle undoromon és próbáltam valahogy segíteni magamon, szorgalmasan cseréltem a kis pamacsokat és lopva néztem csak meg, hogy mennyire erős még. Sajnos az volt, a legdurvább módon. Nem is tudom szépen megfogalmazni, hogy mit láttam, igazából, mintha megalvadt volna a vér, de olyan gyorsan hogyan tud?

Bő fél órát küzdöttem, mire meg mertem állapítani, hogy a nehezén már túljutottam. Két óra nyugodt földönfekvés után kivettem az utolsó pamacsot és az volt a nagy pillanat, de elállt, így elmentem dolgozni. A cégnél nem említettem senkinek sem ezt a délelőtti incidenst, így is látták rajtam, hogy nem vagyok az igazi, de betudták a megfázásomnak. Jó.

Jó is volt háromnegyed négyig minden, mikor az egész dolog újra elkezdődött. Pedig csak egy sima orrfújásnak indult, aztán ismét ügy lett belőle. Ezúttal az üzemorvossal kellett volna megüzdenem, de az ijedség miatt még félni is elfelejtettem. Viszont ő éppen ma volt szabadnapos, így minél hamarabb kellett keríteni valaki mást, az sem volt egyszerű.

Tekintve, hogy a cégnél a legtöbben csak fél négyig dolgoznak az épület szinte kongott az ürességtől. Én meg mint valami üldözött vad, betömött, vérző orral futtottam fel s alá a folyosókon, hátha tud segíteni valaki. Végül az egyik irodában még éppen ott találtam két mérnököt és berontottam hozzájuk, hogy azonnal hívjanak egy first aider-t, mert nagy baj van. Szegények, szerintem jobban meg voltak ijedve, mint én, gyorsan leültettek, meg kérdezték, hogy mi történt aztán próbáltak nyugtatni, hogy nem lesz semmi baj, meg hogy már átütött a vér a zsebkendőn. Na ezt nem kellett volna, de még mielőtt én is jobban meijedhettem volna, hirtelen annyi ember termett ott, hogy már majdnem elfeledkeztem arról, hogy amúgy éppen elvérzik a fejem. Mind meghallották a hívást, ezért jöttek, csak kár, hogy egyikük sem értett az elsősegélynyújtáshoz.

Végül a first aider-ek közül megjelent kettő, ők meg még jól le is szidtak, hogy egyáltalán be sem kellett volna ma jönnöm dolgozni. Ráadásul azonnal be akartak vinni a kórházba, hogy majd ott ellátnak rendesen, de olyan hevesen kezdtem tiltakozni, hogy végül kiegyeztünk abban, ha ők nem tudják megszüntetni a vérzést húsz percen belül illetve később újra kezdődne, akkor már mindenképpen megyünk az ügyeletre (azt a helyet viszont utálom, volt már hozzá szerencsém egyszer, de szerintem annyi elég volt egy életre). Újra fohászkodni kezdtem és szerencsém lett. Közben megmérték a vérnyomásomat, ami állítólag rendben volt, még egy jó pont.

Aztán hiába mondtam, hogy jól vagyok és mentem vissza a laborba dolgozni, este hétre olyan szinten kezdett el fájni a fejem és szédültem, hogy haza kellett jönnöm. Semmilyen gyógyszert sem mertem bevenni, viszont aludtam pár órát, ami már egész jó eredmény. A fejfájás elmúlt, a szédülés enyhébb, szóval nem merném magam fittnek nyilvánítani.

Viszont az egész napos horrornak az oka számomra elég megdöbbentően hatott, túledzettem magam. Úgy tűnik, hogy nagyon és most kicsit el is vagyok veszve ebben az egészben. Megmondták, hogy ezen a héten semmilyen workout-ról sem lehet szó, ráadásul meg is vagyok fázva, eddig sem lett volna szabad. És már az l-carnitine-tól is félek. Évek óta szedem, eddig semmilyen bajom sem volt tőle, csodálkozok, hogy most valószínűleg ez volt minden gond okozója. Azt hozzá kell tennem, hogy egy hozzáértő ember javaslatára emeltem meg az eddigi 500 mg-ot 1500-ra, ráadásul folyadék formájában, ami gyakorlatilag azonnal felszívódik. Hát most már ettől is tartok, sőt egy darabig szerintem mindentől, jó lecke volt, hogy nem szabad feszegetni a korlátaimat. Nagyon helyes, hogy még többet és többet is bírnék, de ilyen áron nem kell.

Peak - Tideswell

2011-04-17T23:40:00.012+01:00

De jó, hogy ma sem bírtam itthon maradni! De fene bánja, olyan szép helyen voltam megint. Röpke öt órás gyaloglás, csodás táj, birkák meg bárányok, medvehagyma (ebből rengeteg és szedtem is egy adagot, úgyhogy most jelenleg az egész konyhámban fokhagymaszag terjeng), meg meleg, napos idő.

Kár, hogy a múlt heti torokfájásommal még mindig szenvedek, ami időközben odáig fajult, hogy elment a hangom. Ennek ellenére eszméletlenül élveztem a mai túrát. A változatosság kedvéért most sziklafal helyett egy hegyre futottam fel, csak hogy hozzam az átlagot (lehet, hogy komolyabban el kéne gondolkodnom ezen a sportágon) utána meg mindnyájan le a faluba, ahonnan még délelőtt indultunk.

És mit ad Isten, egy fagyizó is volt ott, ami épp' az utunkba esett. Egészen addig eszembe sem jutott, hogy amúgy rendesen meg vagyok fázva, hangom vagy nincsen, vagy ha van is, éneklésre alkalmatlan - hogy finoman fogalmazzak, még meg nem vettem egy jó nagy gombócot a pisztáciából. Nos, legalább finom volt. Ugyanott vettem még helyi vajat és whiskey-s narancslekvárt, hogy a gasztrovonalat is kipipáljam erre a napra.

Málta

2011-04-10T15:19:00.028+01:00

Nos, ahogyan megfogadtam, itt van a beszámolóm Máltáról. Persze hiába próbáltam meg kiválogatni a 'legjobb' képeket (ma mindenesetre ezek tetszenek), holnap valószínűleg meggondolom magam, de nem bánom. Lett összesen 1276 fotó, szóval nem unatkoztam. Igazából nem is lehetett, mert nem nyaralni mentünk (még csak nem is tavaszolni), össze-vissza volt négy nap, ami minden erőmet kiszívta.

Egy darabig gondolkodtam rajta, hogy kéne írnom az országról egy történelmi áttekintést is, de ezt helyettem már nagyon sok ember megtette, így úgy döntöttem, csokorba szedem az élményeket és a tapasztalatokat meg pár képet, lévén ez egy napló, szerintem sokkal fontosabb (akit érdekel a történelem, annak ott vannak a könyvek meg az internet).

Mondhatnám, hogy nagy elvárásokkal vágtam neki ennek az útnak, de ez egyáltalán nem igaz, még az ötlet is hirtelen jött és valójában nem is számított jónak. De amilyen hirtelen rábólintottam, hogy megyek, olyan hirtelen vettem meg a repülőjegyet, gondoltam, inkább megyek, mintsem bebukjam a pénzt. Viszont rengeteget hezitáltam, egészen az indulás előtti napig, hogy lemondom, a repjegy árát sem bántam volna, viszont a hotel és az autóbérlés is el volt intézve és nem akartam, hogy mások miattam morogjanak.

Az út oda olyan volt, amilyen, bővebben pocsék, utálok repülni és nagyon fáradt is voltam. Sőt a legfárasztóbb is az első nap volt, mert a repülőtérről azonnal megcéloztuk a kisebb városokat (Rabat, Mdina, Mosta, ráadásként, Blue Grotto és Golden Bay), mert második napra Valletta, harmadig napra pedig Gozo volt a program. Plussz emlék még erről a napról, hogy az időjárás elég szeles és borús volt. Ha éppen sütött a Nap, akkor nem volt semmi gond, de egyébként kabátban vacogtunk és alig vártuk, hogy nyitott helyre érjünk.

Mostában a La Rotunda mellett egy zöldségárustól vettünk egy nagy doboz epret, akkorák voltak, mint egy nagyobb újkrumpli. Talán ez volt a nap fénypontja, meg este az ágybadőlás, miután még leautóztunk Golden Bay-hez, mert bár ugyan starndidő nem volt, azért bokáig beleálltunk a vízbe.

A másnapot Vallettában töltöttük. Kipihenten, naposabb időben, rengeteg olasz turista között, rengeteget fényképezve, mégtöbbet sétálva és máltai ételkülönlegességeket kóstolva.

Utolsó napon mentünk át Gozóra. Komppal (mi mással is persze, bár ami azt illeti, mehettünk volna még helikopterrel), ami nem tartozik a kedvenc közlekedési eszközeim közé, de legyűrtem minden ellenérzésemet és még jól is éreztem magam a húszperces átkelési időben. Nekem az egész hétvégéből ezt tetszett a legjobban. Az okát még mindig keresem, már ötleteim is vannak, de inkább nem írom le, mert ez az egész négy nap úgy volt szép és álvezhető, ahogyan megterveztük.

És akkor jöjjenek az észrevételeim.

Megőrülök a türkiz színű dolgokért, legyen az póló, sál, cipő, vagy akár ékszer (mondjuk ezt eddig is tudtam, de Máltára szinte csak ilyen ruhákat vittem, és még a fülbevalók és az egyik medál is türkiz, amit vettem).

Rájöttem, hogy nagyon szeretek falra mászni. Várfalakra, támfalakra belülről, kiülni a szélére és sokkolni vele mindenkit. Sőt, Gozón még egy sziklafalra is felmásztam, hogy teljes legyen a kép.

Még mindig utálom, ha fényképeznek. Sosem szerettem, inkább én kapok lencsevégre másokat, különösen akkor, ha nem veszik észre (most is megtörtént, de személyiségi jogokra hivatkozva egyet sem töltöttem fel - bár szerintem azok lettek a lejgobbak). Viszont ha valamilyen oknál fogva mégis elviselhetőek a rólam készült fotók, azt legtöbbször nő készíti. A pasik ehhez nem értenek (igen, az egyiküknek sikerült egy olyat összehozni rólam, amin úgy nézek ki , mint Pumukli).

Odavagyok a nyílt vízen úszkáló hajókért. Az okát nem tudom.

Még mindig pontosan úgy nézek ki, mint tíz éve. Készült egy kép a hajón (amikor állok a korlát mellett jókislányosan, galléros pólóban, kardigánban) ami a tükörképe lehetne egy másik hajós képemnek, csak azon beige garbó van rajtam és más ékszerek. Meg is van a fotó otthon valahol...

A máltaiak nem tudnak főzni. Fűszerenzni sem és a sót is csak kirakják az asztalra, hogy szolgáljuk ki magunkat. Viszont megkóstoltam a nyulas spaghettit, ami meglepő módon egész finom volt. De az ízét nem tudnám leírni, valószínűleg volt benne minden, még apró csontdarabkák is, de tekintsünk el tőle. Az tészta annak az étteremnek a specialitása volt, ahová direkt a nyulas ételek miatt mentünk (a többieknek nem különösebben ízlett, az is igaz, hogy soha nem ettek még nyúlhúst előtte, nekem viszont nem volt újdonság). Illetve megkérdeztem a tulajt, hogy van-e nyulas spaghettijük, mert csak akkor eszünk nála. Az étterem neve: Angolo Maltse League Café Bar&Restaurant (eltettem egy névjegykártyát potenciális gyomorpanaszok esetére - megúsztuk). Viszont a névvel ellentétben túlsúlyban voltak a helyi fogások.

És végül a (számora) legfontosabb és kellően 'nőcis' tanulság: soha, de soha nem fogok úgy elmenni egy többéjszakás útra, hogy csak kézipoggyászom van (ami ebben az esetben max. tíz kiló lehetett). Miért is? A ruhák miatt. Most nem hatalmas mennyiségekre kell gondolni, csupán csak szeretem a tisztaságot, frissességet és a kényelmet. Nem szeretem kétszer egymás után ugyanazokat a darabokat viselni, legyen az cipő, táska, nadrág, vagy akár kabát. Itt ez teljes mértékben megdőlt. Sőt, két mosás között a nadrágokat sem sokszor. A tisztálkodószereket még megoldottam valahogyan, mert mindenből csak maradékot vittem (ez egyszerű, ha valamim éppen kifogyóban volt, nem használtam el teljesen, hanem félretettem), így utolsó reggel az üres tégelyek és tubusok mentek a kukába. De ruháknál soha többé... Ráadásul a fényképezőgépem is egy igen súlyos darab, így még azzal is számolnom kellett, pedig a tartozékainak nagy részét nem vittem magammal.

Vásárlások: fél kiló szárított gesztenye a mostai zöldségestől, nagyon jutányos áron (3 Euro, máshol legkevesebb tízért láttam). Sajtok: Gbejna Bajda (natúr tehénsajt), Gbejna Mhawra (tehénsajt metélőhagymával, hagymával és csípős paprikával) és Gozo Cheeselets Peppered (ez szintén tehénsajt rengeteg őrölt feketeborssal), amik a máltai sajtok. Vettem még két olasz fajtát, mert ezekhez itt, ahol élek, egyszerűen lehetetlen hozzájutni: Provolone Piccante Conad és Pecorino Calcagno. Ennél több infóm egyenlőre nincsen, ezeket is a csomagolásról másoltam, be s most se' erőm, se' enegriám hogy a könyveimben meg a neten kutakodjak. Nem kóstoltam még meg egyiket sem, majd ha a szüleim itt lesznek Húsvétkor. Akkor is valószínű, hogy csak desszertként, mert nem vásároltam nagy mennyiségeket.

Egy háztartási boltba először cannoli formákért mentem be, de végül teljesen más sütiformákat vettem meg. Olyan jellegűek, mint amilyenekkel madeline-t lehet készíteni, csak ezek virág alakúak.

Aztán a szokásos könyv az országról és egy másik a gasztronómiáról, majd végül egy jó adagnyi ékszer. Vettem egy ezüst máltai kereszt medált, a többi az gozói üvegékszer. Két medál és egy garnitúta (medál fülbevaló). Üvegékszer-mániám van, Muranoból is van már elég sok...

Amúgy az utolsó képen elvileg viselem az egyik medált, de amilyen béna voltam, becsúszott a pulcsim alá.

Kis éji...

2011-04-07T13:07:00.003+01:00

Miután a munkám végeztével kitelefonáltam a lelkemet és le szegény mobil aksiját, még olvasni is jutott időm. Ami persze lényegtelen, mert minden napom így telik el. Viszont tegnap éjjel mikor mentem haza, kifejezetten meleg volt, tízkor még csiripeltek a madarak, kiugrott egy nyúl előttem a bokorból, a Hold éppen óriáskifli volt, satöbbi... De a pontot az í-re az tette fel, hogy a portás az Il Silenzio-t fütyörészte. Az a portás, aki még a mókusokkal is beszélget...

Áprilisig...

2011-04-05T20:43:00.016+01:00

Én... nos nem ugranék neki újra, hogy miért is hoztam létre ezt a blogot cirka egy éve, legyen annyi elég, hogy próbálkozom. Próbálkoznék, ha lenne rá időm, de nincsen. Hihetetlen, hogy amióta (tavaly október óta) beköltöztem ebbe a cuki kis házba egy szabad percem sincsen. Pedig az ember azt hinné, hogy ez egy baromira unalmas szituáció, hát elárulhatom, hogy nem. És iszonyúan élvezem, hogy pörgök, ha nem kell éppen rohannom valahová, akkor idegtépő módon tudok izgulni dolgokért, meg éjszakákat forgolódva tölteni és tépelődni, hogy például idén is hazajutok karácsonyra, vagy most az én gépemet törlik.

Tudom, hogy ez még decemberben volt, de és most térjünk ki egy kicsit az elmúlt évek karácsonyaira, sosem volt sima az utazás. A száraz tény, hogy 'saccperkábé' öt éve élek itt a kicsi világ (és most már egy kicsi erdő) közepén ami öt karácsonyt jelent. Ezekből:

Első évben az utazás előtti napon olyan köd lepte be az egész szigetet, hogy a szomszéd kertjébe nem láttam át. Mindenre felkészültem, de hazajutottam.

Második évben utáltam a munkahelyemet, három órát késett a gépünk, s mire Pesten leszálltunk (éjfélkor) szakadni kezdett a hó. De legalább fehér karácsony, juhú!

Következő év: új munkám lett, imádom, időjárás oké, aztán utazás előtt két nappal csak egy gyors ellenőrzés a 'budponthu-n', jön a pofon, sztájkolnak Ferihegyen, a járatom ki sincsen írva. Merry Christmas! Azért elrepültem, igaz, fogalmam sem volt, hogy melyik terminálon szállunk le, de az már csak részletkérdés volt (nagyon mosolygó smiley).

2009 decembere, utazás előtti nap: sztrájk nincsen sehol, megjött az összes e-mail, hogy ne felejtsek ám el másnap utazni, azért egy röpke pillantás a 'bbcweather-re'... Jaj, a drágák, hogy imádtam őket, hogy Londont ellepte a hó! Na éjjel kettőig folyamatos telefonálgatás a repülőtérre, mondják, hogy menjek, ők mindent megtesznek, megyek. Megérkezek, átok, illetve látok egy, azaz egy darab hókotrót, mely háborítatlanul áll az épület mellett. Nem morogtam, hogy minden havas, kifutnék én a jeges pályán is, csak szálljon fel az a gép. Indulási idő 8.15, megjegyzés a monitoron nincsen. Igaz, ez 8.50-re már több, mint gyanús, de 'Don't worry you'll be fine', mondogatom magamnak. Tíz előtt végre a gép is befut Pestről, a pilóta mentegetőzik, jégteleníteni kellett a repülőt. Á, mindegy, csak menjünk már. De nem, még ülünk a gépben három órát felszállás előtt, mert kisebb keveredéseket követően a rakodómunkások összekeverték a ki-illetve bepakolandó bőröndöket, szóval szortírozás és újabb aggódás, hogy az enyém vajon jön-e. Egykor végül felszálltunk, Ferihegyen fél négykor leszálltunk, bőrönd megvolt, majd elkezdődött a Magyaroszágon átvonuló hóvihar. Azt hiszem, hogy erről egyszer már írtam valamikor valahol, úgyhogy csak annyi, hogy a leghosszabb utunk vissza Pécsre...

A tavalyi karácsony: szépséges, havas, majd később jeges, fagyos Anglia, december közepére a várva várt hóolvadás, majd az utazás előtti hétvégén ujabb hóvihar, London fehér. Az arcom is, de a remény hal meg utoljára... Másfél óra késés, ez még belefér.

Na és akkor eme kis életképsorozatot követően próbálok sort keríteni arra, miért is nyitottam fel a laptopot ma este. Írni (meg Tények-et nézni és lebonyolítani a levelezéseket), hátha be tudom érni magam a mindenféle lemaradásommal. Jópofa dolog ez, hogy írogatok/nék, mi minden történik velem, meg ha egyszer valami megmagyarázhatatlan oknál fogva olyan kegyetlen módon ütném be a fejem (amiben egyébként sajnos nagyon jó vagyok) hogy legyen egy Amnézia nevű barátom, hát még ezeken a sztorikon is jókat röhögjek.

In medias res, február végén átugrottam Bémába többedmagammal, csak egy kis városnézésre. Figyelem, sightseeing, nem pedig shopping, amint azt egy Heather nevű némber terjesztette (róla már hónapok óta készülök írni, fogok is esküszöm, de ő egy olyan... hm... érdekes személy, hogy nem a legegyszerűbb dolog). Persze sikerült megint iszonyúan elfáradnunk, hajnalban indultunk a repülőtérre, én meg előző nap még estig bent voltam a cégnél, szóval elég fárasztó volt, valamint meglehetősen fagyos, tavasszal kellett volna mennünk. Viszont isteni ételeket kóstoltunk meg, mind csupa helyi különlegesség, a bouillabaisse-t kivéve. Tudtam én, hogy nem kellett volna még azt is rendelnem, mert hát nem éppen autentikus, de a vágy ugye nagy úr, én pedig nem bírok ellenállni. Meg is kaptam érte a magamét, majdnem lenyeltem egy kétcentis szálkát, de megúsztam. Igaz, arra már csak másnap jöttem rá, hogy a kis piszok még bele is állt a torkomba (először azt hittem, megfáztam egy kicsit), szóval eléggé meg voltam ijedve, hogy akkor most mi lesz, mert be volt gyulladva, nagyon fájt és nem bírtam nyelni. Végül felhívtam a fogorvosomat és megkérdeztem, hogy alternatív módom Corsodyllal érdemes-e öblögetnem. Mit ne mondjak, ki lettem nevetve, hogy megint hogyan jártam, de legalább házilag megoldottam a dolgot és nem kellett az ügyeletre mennem. Most viszont gyorsan szeretném leszögezni, hogy nem vagyok két lábon járó szerencsétlenség, egyszerűen csak történnek velem a dolgok.

Máltán például szerintem semmi katasztrofális dolog sem történt. Semmi, ami óriási tragédia. Mindenesetre azzal inítottam, hogy a jegyfoglalásnál elírtam a nevemet és végig futott rajtam a hideg, meg a meleg, aztán dühöngeni kezdtem, hogy én ugyan nem fizetek még £100-ot a névkorrekcióért annak a nyomorult Ryanair-nek, úgyis mindenkit ott húznak le, ahol tudnak. Megszületett a döntés: csalok, az 'új' nevemre nyomtatom ki a beszállókártyámat.

Aztán azt is kitaláltam, milyen jó lenne egy halom érdekes dolgot hozni haza, többek között olívaolajat, ami a mindenem, így utánanéztem, lehet-e poggyászt feladni csak a visszaútra. Hurrá, lehet és nem is olyan drága. Azonnal megjelent előttem Micimackó a 'Gondoljjal'. Mert az addig szép és jó, hogy online check in esetén valószínűleg a kutya se' nézi, hogy mi áll a papírjaimon, a 'pultoskisasszony' azonnal kiszúrná, hogy valami nem stimmel. Szóval rettentő bölcs módom kitaláltam, hogy akkor más nevére kell megvenni a társaságból és biztos ami biztos, személyivel fogok utazni. Remek terv, büszke voltam magamra és mások is, egészen addig, még nem jött az e-mail a Ryanairtől az utazás előtti napon, hogy köszönik, hogy csatoltam egy feladott poggyászt a foglalásomhoz, a pénzt levonták egy bankkártyárol, jó utat...

Ó igen, megint végigfutott rajtam a hideg és a meleg, gyorsan elmentem futni (amit nem kellett volna, mert sajnos a térdem megint tüntet, pontosabban jobbra-balra mozognak egymáson a csontok). Cifrákat káromkodtam magamban, közben mosolyogtam a kutyáikat sétáltató öregasszonyokra, s mire hazaértem, lehiggadtam és arra jutottam, hogy csak kézipoggyászt viszek. A viszonylag fárasztó én kimondottan kényelmetlen repülőútért viszont a következő hely kárpótolt:

A máltai beszámolómat tervem szerint holnap folytatom (vagy a hétvégén), addig is itt egy másik kép azoknak, akikkel karácsonykor nem tudtam találkozni. Emberek a válasz a kérdésetekre, hogy már mekkora a hajam (merthogy évek óta elszántan növesztettem), megint rövid. Levágattam november elején, csak nem szóltam senkinek sem, hogy sokkoljam vele a jónépet. Elértem a várt hatást, sőt, volt, aki úgy megijedt, hogy felsikoltott. Hiába, ezek a szegények (az angoljaim meg az itteni magyar barátaim) sosem láttak még így. Vicces is volt a reakciójuk. A legaranyosabb viszont az egyik barátnőm barátja volt, aki jókora késés után beesett egy házibulimra, majd órákon át keresett mert 'nem talált'.

Na igen, nem úgy nézek ki, mint hosszú hajjal...

Mégtöbb hó

2010-11-29T21:36:00.003Z

A címnek most csak azért van jelentősége, mert kénytelen voltam és leszek egy darabig gyalog menni nagyjából mindenhová. Jó szép, hogy esik, meg minden, meghozza a karácsonyi hangulatot (három hét meg két nap és utazok, már alig várom), de itt nem szokás tisztán tartani az utakat, csak a fontosabbakat, s mivel az én házam (szerencsére) nem egy főút mellett van, hát rendesen be van fedve hóval. Alatta meg jégpáncél, tehát nem éppen a legbiztonságosabb.

Na most gyalogolni sem éppen a legegyszerűbb, így kénytelen voltam elővenni egy olyan cipőt, ami állja a sarat, illetve a havat, vastag, meleg és még jól is néz ki. Csak az a baj, hogy még a sportosnál is sportosabb, ami nem éppen a legelőnyösebb, ha kicsit jobban akarok kinézni és a ruháim amúgy teljesen más stílust képviselnek. Nem, nem járok szoknyában dolgozni, pedig akad egy-két csinos darab a repertoáromban, mert kapom a megjegyzéseket. Félreértés ne essék, nem rosszakat, csak ilyenkor mindenki engem néz. Mit néz, bámul... ami őszintén szólva nagyon is imponál nekem, de... szóval a szoknya inkább megmarad másoknak.

Szereztem pár farmert és azokat dobom fel mindenféle felsőkkel, meg kiegészítőkkel, de - kik mások, mint a pasik - arra is mindig mondanak valamit. A legfontosabb viszont a cipő. Nincsen ugyan belőle sok, talán hatvan pár összesen, viszont ebbe a hatvanba beletartozik az összes lábbelim. Még mikor a cégnél elkezdtem dolgozni, hatalmas visszhangja volt, hogy egymás után kétszer azt a cipőt nem vettem fel, hát elneveztek Imelda Marcosnak. A drágák! Ja, és erről jut eszembe, hogy múlt pénteken, mikor a Sainsbury's-ben andalogtam valakivel, betévedtünk a Clark's egyik üzletébe és... hát... kicsúszott a számon, hogy én bizony kedvelem a lábbeliket, de hogy csak ennyi van. "Mennyi?" Á, lényegtelen!

Szóval ma bevittem egy kis ballerinacipőt, hogy ott azért abban tipegjek, mert hát a megjelenés az... hm... fontos. És hát persze, hogy ezt is megjegyezték. Senki sem nézett a szemembe, mithta rossz fát tettek volna a tűzre, mindenki a lábamat bámulta. Pasik!

És ráadasul túl sok van belőlük, ami persze nem feltétlenül hátrány, de ha rajtuk és rajtam kívül meg mindenki öregasszony (ez alatt most értek mindenkit, aki több negyvennél, mert amúgy meg én vagyok a legfiatalabb) akkor akarva akaratlanul is én vagyok a középpontban. Hol így, hol pedig úgy, de mindig megtalálnak. Mindegy, kezelem őket.

Már az sem zavar, ha arról beszélnek, hogy az integetős ember (erről majd később részletesen) minden nap bejön hozzám beszélgetni. Mint pénteken kiderült, amúgy is mindenki erről pletykál, hát legalább látják, hogy igaz.

Arról bezzeg nem pletykál senki sem, mikor házi bonbont viszek be és azt esszük, még tart, munka helyett. Viszont legalább finom és még Billy is torkaszakattából üvölti ki Jane-nek a szombám ajtajából a dobozra mutatva, hogy "DIABETIC HAVEN!" És folytatjuk tovább az evést, de azért óvatosan, hogy a később érkezőknek is jusson. Na ilyenkor szoktam elgondolkodni, hogy milyen cégnél is dolgozok én?

Mintha mind bolondok lennénk. Már majdnem fél nyolc volt, mikor még el akartam indítani egy munkát, mikor szinte erélyesen rám szóltak, hogy tegyem csak azt a papírt le, mindjárt megyünk haza. "Pfúj, utálok lusta lenni!" De azért a jónak se' vagyok elrontója. De inkább dolgoztam volna még fél órát, minthogy azt hallgassam, hogy megint kikezdtek.

Csak annyit jegyeztem meg, hogy úgy ennék egy mince pie-t , de hogy inkább nem, mert akkor megint baromira megfájdul a fejem a sok cukortól. És mintha csak a szülőket hallottam volna: "Sovány vagy, egyél legalább kettőt!", "Hízzál még legalább öt kilót!" (egy frászt, örülök, hogy lefogytam, ezek persze sosem láttak dagin), "Ne tornázz annyit!" és még sok-sok ehhez hasonló megjegyzés. Ááá!

Szóval mikor hazajöttem, első dolgom volt, hogy elkortyolgassak egy bögre kecsketejet, mert az is legalább annyira finom, mint a mince pie és még egészséges is.

És hogy most mennyire nem vagyok magamnál az bizonyítja, hogy megjött a .delicious. és még csak ki sem bontottam. Haza akarok menni, már nagyon rám férne az a két hét szabadság. Fadíszítés, templom, semmittevés, olvasás, barátok, séta az erdőben...

De helyette inkább csak magazinostól felmegyek a hálószobába, bemászok a takaró alá és a kényelmes melegben átlapozom ezt az újságot...

Majdnem három hónap után egy majdnem teljesen jó hétvége és még mindig tudnak fájni dolgok

2010-11-28T20:59:00.003Z

Tudom, hosszú a cím, de ez most egy helyzetjelentés-féle akar lenni és hűen tükrözi a valóságot.

Most panaszkodni fogok, mert ebből az évből elegem van. Illetve nem az egészből, csak december 19 -éig. Tavaly ugyanis éppen azon a napon kezdődött az a szerencsétlenség-sorozat amin még mindig gyaloglok át (furán hangzik, de így is érzem magam). Akkor volt az a bizonyos hóvihar Magyarországon, az első rossz. És a csapások csak jöttek, én meg minden egyes után azt hittem vége, annál már csak jobb lehet. Lehet is, de nem tudom, mikor. Mikor azt hiszem, hogy most, történik valami kellemetlen, hogy enyhén fogalmazzak.

Mert szerintem megérdemlem a jót, legalábbis néha egy kisebb 'szeletkét' belőle. Az idei év eddigi pozitív eredményei a vásárlásaim. Azok a dolgok legalább megmaradtak nekem és még örülni is tudok nekik. Meg van egy házam. Örüljek ennek is! Meg a munkám, meg a barátaim. Igen, örülök ennek is. De mikor valaki kezében egy olyan similabda-féle vagyok akivel ló-szamár játékot játszanak, akkor azért már elegem van és kikérem magamnak a dolgot.

Tegnap reggelre leesett a tél első hava. Gyönyörű volt. Az utóbbi napokban minden reggel kinézek az ablakon, mikor megyek le a konyhába reggelizni, hogy vajon fehér-e már az utcánk és láss csodát, szombaton az volt. Vegyes érzések kavarogtak bennem, miközben kanalaztam a zabpelyhet, mert bár nagyon szeretem a havat, néha mégis az ellenségemmé válik. Reggeli után visszamásztam a takaró alá, de aludni már nem tudtam, így elhúztam a függönyt és az ágyból fekve kémleltem a felhős eget. Titkon reméltem, hogy aznap már nem hullik több hó, mert akkor dugába dőlhetett volna a fókák meglátogatása.

Izgalommal telve, öt rétegnyi ruhával magamon vártam az indulást. Meseszép tájakon át vitt az út le a tengerpartra és a finom hótakaró csak még csodálatosabbá varázsolt mindent. Már itt élek pár éve, de eddig ilyet csak képeslapokon láttam. Közben újra elkezdett esni a hó, de már nem fordultunk vissza. Az utolsó faluba érkezvén, aminek a neve North Somercotes, azon tűnődtem, tudnék itt élni. Mintha a semmi közepén lennénk és mégis nyüzsög, tele van élettel.

Viszont a hideg az, amire nem lehet ezen a vidéken kellően felkészülni. Süvítő szél csapta meg az arcom, amint kiszálltam az autóból. Elgondolkodtam, vajon elég lesz-e a plussz két pulóver és zokni amit még hoztam magammal? Gyorsan rájöttem, hogy sajnos nem volt elég, de az élmény kárpótolt mindenért. Többszáz fóka heverészett a parton gyakorlatilag mozdulatlanul, élvezték a kellemes déli meleget. Sajnos nem lehetett elég közel kerülni hozzájuk, mivel a part és a sétány közé kerítés van építve, de a legtöbbjük elég bátor volt, gyakorlatilag a lábunk előtt feküdtek. Így is állandóan az optikáimat cserélgettem, hogy minél jobb fotók készüljenek, végülis meg vagyok elégedve magammal. Egy laikus és egy fotós barátom is azt állítja, hogy a legtöbbjük nagyon jó lett, nos köszönöm.

A legcsodálatosabb élmény viszon egy bébifóka születése volt. Magát az eseményt sajnos lekéstük, de az újszülöttet utána hosszú percekig néztem. Megdöbbentő, egyenlőre csak ennyit tudok mondani.

Ezek után az már részletkérdés volt, hogy a csípős hidegben az ujjaim és az orrom szinte jéggé fagytak. A visszaúton feltekertük 25 fokra a fűtést az autóban, nem tett rosszat a közérzetemnek, de ez szerintem mindent elmond az időjárásról, hogy hazaérkezvén gyakorlatilag beleugrottam egy kád forró vízbe és nagyon sokáig ott maradtam.

Remek, mire eddig eljutottam az írással , már nagyon fáradt vagyok, most érzem úgy hogy be sem fejezem, de mentségemre legyen szólva, a mai napom is elég mozgalmasra sikeredett. Mivel a tegnapi mosás után az edzőcipőm még nem száradt meg más aktív elfoglaltságot kellett keresnem magamnak, így jópár rétegnyi ruhát magamra húzván elsétáltam a közeli parkba, hogy csináljak pár téli hangulatú fotót. Ismét meggyőződtem róla, hogy nagyon jó a ropogós havon sétálni és rájöttem arra, milyen viccesek tudnak lenni a vadkacsák, mikor a tavat fedő vékony jégrétegen próbálnak meg sétálni több-kevesebb sikerrel.

Aztán az andalgásom közepette valahol jött az égi sugallat, ha már eddig elgyalogoltam, mi lenne, ha bemennék a városba venni pár dolgot (a park a házamtól maximum húsz perc, a város legalább három és fél mérföld, szóval utólag belegondolva ostoba ötlet volt), de hogy senki se' nézzen őrültnek egy gumicsizmás lányt fura cuccokba öltözve, mint egy magyarázatként a fényképezőgép pántját kilógattam a fotóstáskámból, hogy a Nikon felirat azért látszódjon, így viszont nem tudom kinek gondoltak, de legalább volt egy gud ikszkjúszom a megjelenésemre.

Na és a sztori vége az, hogy továbbgyalogoltam a barátaimhoz, akik végül hazahoztak autóval.

A fájó dologról akarok egyáltalán írni? Nem is tudom. Bár mostanra már nem annyira rossz. Csak nem szeretem ha játszanak velem, mert nekem is vannak érzéseim, hiszen emberből vagyok.

Történt valami három hónapja, minek következtében egy-két napig úgy éreztem, itt a vég én pedig megőrülök. Húsz ember millió apró darabból újra összerakott egy egész emberré, hogy tudtam örülni dolgoknak és már nevettem is egy idő után. Baromi keményen küzdöttem, hogy oda jussak érzelmileg, ahol most vagyok és nincsen szükségem arra, hogy valaki megint porrá zúzzon. Főleg az a valaki ne tegye, akinek a korábbi rémes napokat, heteket, hónapokat köszönhetem. Mert büszkeségem azért nekem is van, mégha többek úgy is gondolják, hogy nincsen. És pár embernek hála, az önbecsülésemet is visszakaptam, mert egy ideig úgy éreztem, hogy az is odalett. Főleg akkor, amikor feldagadt, lógó csuklóval ültem a kórház sürgősségi osztályán, egyedül. De a jó hír az, hogy nem tört el semmim sem miközben leestem a lépcsőn. Igaz, hogy volt egy-két álmatlan éjszakám, mikor alvás helyett csak a plafont bámultam, de az utána következő két hetes kényszerpihenőm alatt olyan dolgokat indítottam el, amik lassan kellemessé teszik a napjaimat, boldoggá tesznek engem.

Konyhai katasztrófa(ák)

2010-09-12T14:12:00.006+01:00

Igen, néha ez is előfordul. És azért néha, mert általában próbálom menteni a menthetőt, néha több, néha pedig kevesebb sikerrel. Az egyetlen dolog, amire nincsen mentség, ha valamit szénné égetek, vagy legalábbis "enyhén megbarnítok". Érdekes, hogy ezek viszont mindig anyukámhoz kapcsolhatók. Félreértés ne essék, senki sem hibás, csak, ha éppen otthon vagyok és sütök, anyukám általában megkérdezi, hogy nem ég véletlenül valami? Nem, nem ég. Kivéve egyszer.

Pogácsát sütöttem és amint betoltam a tepsit a sütőbe kimentem a konyhából, mert éppen nyár volt és iszonyatosan meleg. A szobám meg odafent kellemesen hűvös, így gondoltam ott várok. Valamiért feljött anyukám és elekezdtünk beszélgetni, majd a beszélgetés valahol átcsapott heves veszekedésbe és már azt se' tudtuk, hogy hol vagyunk és mi van. Dobálóztunk mindnféle dolgokkal (nem káromkodtunk, sosem szoktunk, csak monduk a magunkét többnyire egyszerre) még nem meguntam a dolgot és füstölögve lerobogtam a lépcsőn, hogy kimegyek a kertbe és szedek valmit, gondolom körtét, mert már augusztus vége volt.

Na akkor láttam viszont csodát, amikor beléptem a konyhába, vagyis nem láttam semmit mert az egész helység egy masszív fekete dolog volt, egyszerűbben: FÜST. Még eltántorogtam a tűzhelyig a könnyem is folyásnak eredt, de végül valahogy csak kidobtam tepsistől az elszenesedett pogácsákat a járdára.

Eme kis közjáték viszont olyan sokkolóan hatott ránk, hogy már azt is elfelejtettük, hogy előtte még élénken veszekedtük, hálaimákat rebegtünk helyette, hogy nem gyulladt fel a ház. Utána azért kisült a második tepsi pogácsa.

Na ez volt a bevezető, mert a tegnapi (bár semmi sem gyulladt ki vagy robbant fel) este is felér egy valóságos katasztrófával. Kezdjük ott, hogy szombat volt és úgy keltem fel, hogy én aznap aztán végképp nem csinálok semmit. Ezt elég szépen űztem hol a kanapén, hol pedig a fotelban, még végül este hat felé megutam a dolgot, mert a laptopot egész egyszerűen elhajítottam, kirohantam a konyhába, kötényt kötöttem és "elkeztem főzni". Ez is több szintből áll persze, mert már készülök a jövő heti születésnapomra, meg valami rendes ennivaló után is sóvárogtam, ami NEM VAJAS KENYÉR (bio Graham kenyér Kerrygolddal, szerintem annyira nem gáz).

Első lépés a marcipán eklészítése volt, ez lesz ugyanis az ünnepi tortám bevonata. Ez nem is tartott tovább öt percnél, téglalappá formáztam, fóliába csomagoltam és ment a hűtőbe. Utána eszembe jutott, hogy vettem fagyasztott spenótot főzeléknek, s miután ez péntek este volt, a zöld cucc már kiolvadt, hát megcsináltam. Pipa. Egészen addig, még észre nem vettem pakolás közben a wokomat és rögtön beindult a fantáziám a gyömbéres pirított zöldségre. Hétre már ez is pipa. Az viszont csak ma reggelre jutott el a tudatomig, mikor az ételeket dobozoltam be a hűtőbe, hogy legalább öt napig el vagyok látva főtt étellel. Ez különösen akkor érdekes ha ezeből a kb. 75% csak frissen jó. Mindegy, megeszem.

Következő pofon: nagy tál ringlót találok. Igen, rémlik valami, hogy az egyik kollégám hozta még kedden, amit aztán hűvösre is tettem, hogy jó helyen legyen a szombati lekvárfőzésig. Szóval a stir fry után megfőztem a lekvárt is. tettem bele csillagánizst, hogy kicsit jobb íze legyen, meg hogy nekem jobb kedvem legyen, mert akkor már este nyolc óra volt. De a lekvár végre készen volt, üvegekbe töltve hűlt a konyhaszekrényen én meg marha elégedett voltam.

És ezen a ponton kellett volna abbahagynom mindenféle tevékenykedésemet, mert akkor talán boldogan vonultam volna később egy jó könyv társaságában az ágyba, de nem. Mert ha születésnap, akkor sok-sok képeslap és cserébe valamilyen sütemény a munkatársaknak. Még valamikor a hét folyamán körvonalazódott bennem egy lehetséges keksz megvalósítása, mit nekem szombat este meg konkrét recept hiánya, nekivágtam. Baromi gondosan kikészítettem a jegyzetfüzetemet, felírtam, mik kerülnek majd a tésztába, asztán elkezdtem adagolni, méricskélni meg irkálni. Az alapötet persze jó volt (hogyne lenne), csakhát valaki tuti kibabrált velem. Mert a tk. tönkölyliszt szerintem tk. rozsliszt volt. Meg lehet hogy inkább vajat kellett volna használnom olíva olaj helyett. Végül a gyakorlatilag atomjajira hulló tésztához kínomban elkeztem sima fehérlisztet gyúrni, meg vizet... Hát ember szerintem száz kiló lisztből nem dagasztott még annyi ideig tésztát. még én ezt az "egyszerű keksznek valót", de végül csak lett belőle valami. De szerintem egy rettentő kemény valami, így nyújtás közben már azon agyaltam, hogy az eredeti tervhez képest (2x2-es négyzetek baracklekvárral összeragasztva), mit változtassak rajta, hogy:

-senki foga se' törjön ketté, ha belehrap

-a harapás során a fogak által kifejtett nyomás következtében a lekvár ne follyon ki

A megoldást abban láttam, ha falatsütiket gyártok. Ezt csak az az egy probléma akadályozta meg hogy nincsen olyan kicsi kerek kiszúróformám, ami a non plus ultra egyik alapvető kelléke. Végül hosszas kutakodás után megtaláltam a fogpiszkálós dobozt, aminek körülbelül akkora az átmérője, mint egy száz forintosnak. Éljen! Kinyújtottam a tésztám 1 mm vastagságúra és este tizenegyig nagyjából 300 miniatűr korongot szaggattam ki és sütöttem meg. Utána elmentem zuhanyonzi, bedőltem az ágyba és nagyon sokáig nem mozdultam meg.

De az ámokfutásom még valószínűleg mindig tart, mert mialatt ezeket a sorokat írom, már azon gondolkozom, hogy a süteményből kimaradt három tojásfehérjéből ma minihabcsókokat kéne gyártanom...

Ó és még valami! Ha a kekszekből valami csoda folytán mégis lesz valami (mert betöltni azért be fogom) felrakom a blogra.

Asszem most megyek egy jót edzeni.

Hm...

2010-08-27T09:52:00.008+01:00

Hm... érdekes dolog, ha az ember lánya beteg. Ezt most csak azért írom, mert én általában megfázni szoktam láz nélkül és ennyi. Aztán tart napokig, van, hogy egy egész hétig, közben meg szép kis "gyógynövényboltos házipatikát" állítok össze magamnak, s lassan elmúlik. Igen, mint már fentebb írtam, általában.

Most viszont rettentően érzem magam, úgy igazán felkelni sincsen kedvem (erőm sem), vagy ha valami csoda folytán mégis felkelek (mondjuk lemegyek a konyhába vízért), már másznék is vissza az ágyba. E pillanatban is ott, illtve itt vagyok, pedig kint gyönyörűen süt a nap, igazán kiülhetnék a kertbe, de inkább nem. És tart már napok óta, talán kedden kezdődött, de szerda délután hívtam fel Tomot, hogy jöjjön értem, mert nem bírok hazameni (5 perc sétára lakunk a labortól). Viszont amióta hazahozott, nem bírok mozogni.

Reggeli közben elnézegettem a balzsameceteket, s azon töprengtem, ki kéne önteni mindet, mert úgysem fogom már használni. Tudom, most csak úgy érzem, hogy itt a vég, mert hogy sem enni sem pedig főzni nincsen kedvem, pedig milyen szívesen kotyvasztanék valamit odalent(na ez elég ellentmondásosan hangzik)!

Ellensúlyozván ezt a fertelmesen pocsék hetemet, a múlt hétvége legalább eseménydúsra sikeredett. Csak úgy spontán elmentünk Bridlingtonba szombaton. Volt jó sok séta, fagyizás meg 'fish&chips'. Meg rengeteg pofátlan sirály, kalózhajózás (tudom, de a lelkünk mélyén mind gyerekek vagyunk) és sok-sok színes pavilon a parton. Szóval jó volt.

Meg a vasárnap is. Spontán grilleztünk, mert éppen jó idő volt. Gyorsan daráltam húsokat pjescavicához, meg bedagasztottam egy kis tésztát lepénynek, s ahogy sültek később a parázson, már ettük is azon melegében jó sok hagymával. Fotó ezekről nincs, sokan voltunk és éhesek voltunk.

Nyaralás után...

2010-08-15T17:38:00.023+01:00

... meglehetősen nehéz visszazökkenni a hétköznapokba. Hiába csak egy óra az időeltolódás, mivel mi állandóan esti járattal repülünk vissza, szinte már reggel is van, mire fáradtan zuhanunk az ágyba. Másnap persze dolgozni kell menni, az sem könnyű két hét kvázi semmittevés után.

A kimerülés ellenére én egy olyan csodabogár-féle vagyok, aki viszont nagyon szereti a házimunkát (kivételt képeznek ez alól: kimosott ruhák vasalása, illetve elrakása) és egyáltalán nem bánom, hogy ilyenkor napokon át pakolok, átrendezem a konyhát (otthonról szállítmányozott élelmiszerek mennyiségének köszonhetően), vásárolni járok, hogy a hűtőnk is tele legyen és beindítom a főzési láncolt. A tény, hogy munka közben viszont gond nélkül el tudnék aludni, tudom, furán hangzik, de nem zavar.

Egy hét elteltével már lelkiismeretfurdalás nélkül ülök a gépemmel a kanapén, mert amit csak lehetett, megcsináltam. És ha ebbe a tegnapi lekvárfőzésem is beletartozik, akkor aztán tényleg nyugodtan dőlhetek hátra.

Itt már vannak ruháink, ezért vigyorgok ennyire

Viszontagságos utunk után (két óra késés és poggyászok nélküli repülőgép landolása után - ez utóbbi alatt az összes utas poggyászát tessék érteni, máig is zavaros okokból kifolyólag egy fia bőröndöt sem pakoltak be Lutonban a gépbe) szűk félnapos késéssel és egy váltás ruhával megkezdtük a nyaralásunkat Rovinjban, annak reményében, a beígért esős napok elmaradnak. Ebben legalább szerencsénk volt, de miután napokon át a csomagjainkat vártuk, péntektől hétfőig gyakorlatilag "beragadtunk" a városba.

Az Óváros egyik eldugott utcája este

Naplemente és Tom

Már szinte giccs, de idekívánkozott

Viszont az a szerencsés helyzet állt elő, hogy még mikor tavasszal a nyarat tervezgettük, oda lyukadtunk ki, hogy a szüleimmel nyaralunk idén. Így Zágrábból már velük autóztunk az Isztriára, onnan pedig egyenesen haza Magyarországra, megspórolva ezzel két repülőjegyet és még két szabadnapot. Grátiszként így a "bőröndvárás" ideje alatt a szülői ruhatárból is csemegézhettünk, ezt mondjuk a kollégáim rettentő viccesnek tartották, én annyira nem, máskor is csináltunk már ilyet anyukámmal. Különben is, a szükség nagy úr...

Ezek Poreč-ből

Mivel számunka sok napot veszttünk, csak egy kirándulást terveztünk, egyik délelőtt átautóztunk Poreć-ba. Itt a fő cél az Euphrasius Bazilika volt illetve a kihagyhatatlan épületeim, valamint a torony. A hazaúton megmutattuk Tomnak a Limski fjordot (mi már jártunk itt korábban) én meg vásároltam pár dolgot (szarvasgombás sajt és olívaolajban eltett szarvasgomba). Így lényegében klasszikus módon nyaraltunk. Nappal strand, este város, éttermek és rengeteg fényképezés. Nem így terveztük, de nem bántam.

A biznisz

Volt egy "kis" felhőszakadás...

...majd naplemente

Utána volt még több, mint egy hetünk "otthon otthon", ahol leginkább szilvás sütik készítésével és szilvalekvárfőzéssel múlattam az időt (mi egyebet tehettem volna, ha itt szezon?). Gyorsan elszálltak a napok, mint mindig, de már itt van a következő utazás, igaz még kicsit odébb, de hamarosan eljön a karácsony is (már beszereztem két ajándékot).

A kertben

2010-07-14T10:24:00.014+01:00

Csak gondoltam, hogy lőhetnék pár képet. Ahhoz képest, hogy ezeket a fotókat alig pár másodperc alatt hoztam össze, szerintem nem is lettek annyira rosszak.

És az ég szürkesége... Igen pocsék idő van. Még hétvégéig majd' egy hónapon keresztül verőfényes napsütés volt, hétfőre mindent beborítottak a felhők.

Miért nincsen ilyen idő...

2010-07-13T22:41:00.006+01:00

...mikor az étterem legárnyékosabb pontján is tikkasztó a hőség?

Belfast

2010-07-09T10:52:00.008+01:00

És végül nem mentünk el a "Titanic-gödörhöz" (ennél ostobább nevet nem is adhattam volna a helynek, de akkor nem én lennék...). Kár, pedig nagon rebegtettem a szempilláimat. Igaz, elindultunk, de vissza is fordultunk. A fiúk inkább kerestek egy kellemes kocsmát, hogy az aktuális meccset megnézzék. A "mieink" játszottak a németettel. Részemről totális érdektelenség, inkább elmentem vásárolni.

Illetve kaptam egy fülest, hogy a városban van egy bolt, ahol különleges sókat lehet kapni. Az ára is különleges volt, hogy finoman fogalmazzak (nem finoman "q" drága), de legalább ilyenem is van már. Megrögzött sógyűjtő lévén kötelező darab. Négy fajta tengeri alga van benne és... hát akinek nincsen többezres tengeri puhatestű gyűjteménye (kiegészítve, homokokkal és vizekkel a világ minden tájáról) annak ez a só bizony büdös. Enni lehet, hogy én sem fogok belőle, de "illatolni" jó lesz.
Amúgy jó kis hétvége volt ez három pasival, egészen addig, még szombaton alig kettő óra után közölték velem, hogy ők akkor most mennek vissza a hotelbe aludni, mert kell az energia az esti kocsmalátogatáshoz. Azért abban a pár órában, mikor is még közösen turistáskodtunk, voltunk pár (szó szerint) szép helyen.

Nosztalgia és nyár

2010-05-31T17:16:00.008+01:00

Igen, kétségbeesetten kapaszkodok régi nyarak emlékeibe (ez esetben a tavalyi is annak számít már, főleg, hogy szerintem oda többet már nem megyünk). Reggelente a gym-ben tekerek, mint egy őrült és közben azt látom, hogy a legfőbb csatornákat elárasztották a "készüljünk a bikiniszezonra" műsorok. Vagyis, hogy mindjárt itt a nyár. Vagy a nyaralás ideje (vagy amit akarunk). Izzad, dolgozik a műkaján élő angol ezerrel, s közben álomfelhő lebeg a feje felett, benne ő pálmafa alatt szürcsölgeti a hűs koktélt, aztán hasra fordul, hogy a hátát süttesse.

Eközben én már lassan a hetvenedik percnél tartok, fülem bedugva citerazenével és elképzelem, amint éppen leszálláshoz készülünk, most éppen Zágrábban. Meghogy majd milyen jó lesz megint futni a tengerparon és az erdőben reggelente! Az a hely engem megfogott. Annyira, hogy már másodszor nyaralunk ott, pedig ez nem jellemző rám. De a kivétel erősíti szabályt.

Vannak olyan barátaink, akik már több, mint tíz éve járnak egy bizonyos helyre, ugyanabba a szállodába, merthogy ők ott érzik jól magukat. Ha én is olyan lennék, mint ők akkor én is ... (itt most el vagyok gondolkodva, mert nem tudok egy pillanat alatt olyan helyet mondani, ahol eddig a legjobb volt. Talán Sousse, de ha arabokról vagyon szó, akkor a legközelebbi uticél Agadir, mert kétszer egy helyre mégsem megyünk) mondjam azt, hogy Rovinj? Nos idén így alakukt.

Sajnos az évek során bármennyire is sikerült(?) megbarátkoznom a helyi időjárással, nekem akkor is hiányzik a fülledt kánikula. Igenis szeretem, ha éjszaka 26 fok van és én éppen hőgutát kapok (hozzátartozik a nyárhoz), nappal perzselő sugarak égetik a bőröm (ez is hozzátartozik a nyárhoz) és óránkét beállok a zuhany alá, hogy a kellemesen hűs vízsugár csillapítsa a Nap okozta forróság fájdalmait. Kár, hogy nem varázslónak születtem, akkor talán egyetlen csettintéssel is meg lehetne oldani a igazi nyár kérdését Angliában is. Például ilyet, mikor még este kilenckor is nyáriruhában ülünk a teraszon és közben fagyit eszegetünk, mert jobb dolgunk éppen nem akad.

Az elmúlt héten magazindömping volt, megjött az összes (Jamie Magazine, Good Food, delicious., Cook Vegetarian). És mind tele eszméletlen receptekkel, csodálatos színekkel, zöldségek, gyümölcsök a köbon, újabb fagyireceptek és még sorolhatnám. Inspirál és belopja a mindennapjaimba az elmúlt nyarak emlékeit. Nagy szó lenne, ha azt mondanám, hogy én ezeket most végigfőzöm-sütöm, de az biztos, hogy az elkövekezendő néhány hetemre hatással lesznek.

Bank Holiday és egy pite

2010-05-30T20:11:00.006+01:00

Tudom, hogy nem a legelegánsabb dolog egyfolytában morogni, nekem mégis sikerül. Viszont ha az előző mondatot az egész hétvégére levetítjük, akkor ez csak mára érvényes. Hurrá! Örüljek neki, hogy ma jobb (csak jobb, nem jó) idő van, mint tegnap. Gusztustalan ez így május végén, egy éve ilyenkor kánikula volt. Na akkor nosztalgiázok és elképzelem, hogy andalgok Bridlingtonban, meg Sherwoodban keresem Robin Hood fáját.

Szóval megint hideg van, minő meglepetés, a szél ocsmányul fúj és záporok is vannak. És voltak tegnap addig, még be nem értem a városba, biciklivel természetesen, hogy izgalmasabb legyen a dolog. De nem baj, megszáradtam, közben megint vettem pár dolgot (most éppen mini piteformákat és egy újabb gasztrokönyvet, amiben kivételesen nincsenek receptek).

Amúgy a nyár után való vágyakozás valóban vágyakozás marad, legfeljebb addig, még nem megyünk nyaralni. Addig meg már nincsen sok hátra. Ez persze viszonyítás kérdése mert még hét hetet kell várni, aztán indulás. Igaz, most csak a közelbe, mert utána haza is megyünk, szóval ez most nem olyan lesz, mint a tavalyi. Az meg persze remek volt (hogyne lett volna az, mikor végigettük a sziget összes tavernáját - na jó, csak amennyi kényelmsen belefért).

Utolsó este rendeltem egy tiropitát, ami ugyan finom volt (csak a sajt ízlett, a tészta leveles volt, az nem volt jó), de mást vártam. Éppen erről az étteremről beszélgettünk Tommal a napokban, mikor kitaláltam, sütök olyan pitét. Az alapötlet jó volt, de a végére semmi sem maradt belőle. Filo helyett omlóstésztát használtam, a tölteléket nem borítottam be újabb tésztaréteggel és a fetához még kevertem blansírozott spenótot. Szóval nem sok köze volt már a görög recepthez, de becsületemre legyen mondva, hogy legalább finom volt. Nagyon finom.

A salátára szarvagombás olívaolajat locsoltam, ez sem autentikus, de nekem nagyon ízlik.

Vásárlás

2010-05-27T09:50:00.008+01:00

Befektetni jó dolog. Többször befektetni pedig halmozottan jó dolog. Úgy tűnik, teljesen megőrültem mostanában, mert sorra bújom az egyik kedvenc magazinom, meg újabb és újabb online shopokat fedezek fel, ami csak azért jó, mert ingyen házhoz szállítanak mindent. Szerintem a szomszédaink azt hiszik hogy meghibbantunk, mert az elmúlt két hétben szinte naponta jöttek a delivery furgonok. Oké, volt amit a postán keresztül küldtek, de az meg nem fért be a levélrésen, így azt is személyesen kellett átvenni.

A mi postásunk meg szerintem egyébként egy kicsit kótyagos, mert teljesen mindegy, hogy levelet vagy csomagot kézbesít éppen, be akarja tuszkolni az "ajtó száján". Mint például ezt is. Már maga a könyv vastagabb, mint a rés, de nem baj, ő azért megpróbálja. Én meg ültem az ajtóval szemben a lépcsőn, néztem egy darabig, aztán gondoltam, inkább kinyitom, mert szerintem képes kett volna keresztben ketté vágni a csomagot, hogy mindenképpen "bejuttassa". De ez régen volt, fátylat rá.

A csomagszállítósok sem egyszeű esetek. Küldenek egy e-mailt X napon délután, hogy a megrendelt áru X napon reggel 8 és este 6 között érkezik, valaki legyen otthon. Én mondjuk kicsit szerencsés vagyok, mert csak déltől dolgozok (az igazi mázlista az, aki egyáltalán nem dolgozik) így nagy eséllyel bonyolítok le hasonló kaliberű üzleteket, DE mindig megjegyzem a megrendelésnél, hogy délelőtt hozzák. És általában délután hozzák. És nem hagynak cetlit, hogy itt jártak. De a szomszédot sem akarom bevonni a dologba, nem kell neki tudni, miket veszek össze a konyhámba. Bár a hétvégén (mikor az a kétnapos kánikula volt) azért eléggé zavaró lehetett szegénynek, hogy pár órás szünetekkel egyfolytában felhangzott a fagyigép kompresszora. Mindegy, nekünk jó volt.

De az internetes vásárlás akkor is jobb. Kényelmes (hiszen a fotelban ülve is megoldható), gyors és olcsó, mert általában ingyenes a házhozszállítás és egy halom ajándékot adnak mellé. Vagy küldenek postán egy köszönőlevelet, hogy náluk vásároltam, (mint ahogyan a fentebb említett "magazinosék" is tettek), meg egy kupont, hogy legközelebb is menjek. Fogok és már azt is tudom mibe invesztálom bele.

Zsákba macskát azért nem szoktam venni, mert mindig mindent élőben megnézek, szakembertől kérek segítséget, aztán kiderítem, hogy interneten olcsóbban hozzá lehet-e jutni a kiszemelt termékhez. Általában hozzá lehet. Például így.

Igen, azt hiszem mostanában megint rákattantm a konyhára. Csak nagyobb kéne belőle, mert ez sajnos kicsi.

Begolyóztunk

2010-05-25T10:08:00.003+01:00

Tegnap este jött egy levél a delicious.-től, hogy vegyek részt az aktuális közvéleménykutatásukban. OK, gondoltam, időm éppen volt, miért ne pötyörögjeg be akkor pár választ? Az egyébként - számomra - snassz kérdések között ott volt az örök mumus, az "Szívesen osztasz meg másokkal/barátokkal/stb receptet?" Na és erre jöjjön egytől tízig a válaszom! Kettest adtam, mert azért annyira borzasztó nem vagyok. De!

Utálok (többek között ezt a szót is leírni) recepteket elmondani másoknak. Főleg, ha azt én találtam ki, vagy csak azt hiszem, hogy én találtam ki. Mert az én fáradságos munkám eredményével csak ne büszkélkedjen senki, én szenvedek a konyhában, hogy jobb kezem csupa liszt meg ragacs, bal kezemben toll (egyébként jobbkezes vagyok), mellette jegyzetfüzet, ami nagyjából így néz ki: hozzávalók egymás alatt, ahogyan kell, mellettük strigulák, mérőegységelnevezések, bla-bla-bla. Szóval én úgy gondolom, beleadok apait-anyait.

Ebből adódtak kisebb morgások a munkahelyemen, mikor elsunnyogtam, miből is készülnek a képen látható golyóim. Mert nem mondom el. Csak annyit, hogy hűtőben kell tárolni, mert tejterméket tartalmaz. "De csak nekem mondd el!"-jönnek a könyörgések. "Nem. Sajnálom" Sűrű szempillarebegtetés, mosolygás,majd a válasz: "De hozok be máskor is".

Mert a "begolyózás" még ősszel kezdődött, mikor kaptak a kollégák egy dobozka rumos-csokis kókuszgolyót hálám jeléül a sok kártyáért, amit a születésnapomra adtak nekem. Akkor még hosszú ideig volt visszhangja a dolognak, aztán elfelejtődött. De! Mikor két hete elkéstem a munkából, mert éppen induláskor jött meg a KitchenAid és nem bírtam megállni, hogy ne ugorjak örömömben Anna nyakába, a többiek azonnal tudni akarták mit vettem. Mert abban már biztosak, csakis vásárlás lehet a dolog mögött. Na elmondtam. És fülig ért a szám egész nap, még azután is mikor küldöttségben megjelent a szobám ajtajában Amanda és Linda, hogy közöljék, ha már megvettem ezt a kis játékszert eljött az ideje, hogy "coconut truffle-t" csináljak. Még akkor is, ha a gép nem kell hozzá. Mindegy, csak enni akarnak. "Jó."-mondtam, tömören.

Ezzel szerintem részükről el is lett felejtve a dolog, egészen addig, még pár nappal később oda nem adtam nekik a fentebb levő dobozt, mindenestől. Öröm és ujjongás, még a pasiktól is. Recept még mindig nincs. Viszont van egy kollegina, aki lemaradt a "nagy őszi zabálásról" és most jön itt nekem, de hogy csak neki, csak neki! Neki sem, neki sem! Sajnálom.

Azt hiszik, csokoládéval készült mindkét fajta, de nem.

Folytatás később!

Futás!

2010-05-08T21:08:00.005+01:00

Tudom, hogy ez a kép enyhén bizarrnak tűnik így május elején, de szerintem a mai időjárás is az volt. Illetve remélem, hogy múlt időben beszélhetek róla, mert ebből a borzalomból már elegem van. Egész héten fűtöttünk!!! Ma 9 fok volt!!! Elővettem a sálakat és kesztyűt húztam. Mert a szél is piszkosul fújt és szakadt az eső. Tehát csak jól hangzott az, hogy én majd ma délelőtt bebiciklizek a városba.

Végül úgy döntöttem, megyek, de rohanás volt az egész. Boltba be, boltból ki. Fénysebességgel be, viszolyogva ki. De a fűtött kis üzletek melege igen kellemes ám! Főleg, ha az áru is a kedvemre való. Az volt. Boltoltam is egy jót, nyélbe ütöttem a nagy "bizniszt". Már csak várnom kell pár napot, hogy eljöjjön a csoda (négy keréken)...

Más. El akarok kezdeni újra futni. Igaz párszor már nekimentem a dolognak (felpattantam a futópadra), de sajnos egy rövid idő után elkezdett fájni a térdem. Az az ostoba sísérülés, gondoltam mindig. Vagy talán mégsem. Ezen tegnap kezdetm el töprengeni. A baleset már több, mint tíz éve volt én viszont csak öt éve kezdtem el futni. Szabadban. Amit itt jóval nehezebb, mint Magyarországon. Hiába na, otthon sokkal jobb az idő, szívesebben mentem ki reggelente. Mostanra viszont maradt az edzőterem. Ami ugyan nagyon jó, de egy halom dolog nincs pótolva vele. Szerdán a gépen futottam 35 percet, húztam is a lábam egész nap. És baromi rossz volt, mert ennél jóval többre vagyok/voltam képes.

Ma este viszont csak a környékre mentem, kíváncsi voltam, hogy a kinti futás vajon mit művel a térdemmel? Semmit:) És ennek rettentően örülök, mert néha sajnos vannak olyan pillanataim, hogy akkor én már "soha többet"? Ez eléggé elkeserítő. Mert a futás az egyszerűen jó. Nem tudom pontosan meghatározni, hogy milyen, érezni kell. Felszabadítja a boldogsághormonokat (mikor a focipályán futottam a 13. körnél mindig éreztem valami jót, ami belülről jön. Tudom, hülyén hangzik, de ez van), szabadon "szárnyalok", mint egy madár, soha sem érzem magam fáradtnak és utána mindig hihetetlenül jó napom van. Meg fitten is tart:) Ez sem egy elhanyagolható szempont. Szóval most hajrá van, fel akarok menni megint hetven percig, kezdem újra az edzést, szabadban:)

Vége a hétnek!

2010-05-07T21:05:00.003+01:00

Na bumm, csak hozom az elmúlt két év formáját. Mármint, hogy nem írtam semmit. Nem mintha annyira izgalmas hetem lett volna (akkor sem volt persze, mikor még rendszeresen körmöltem, de én mindent leírtam. Tudom, simán csak jó dolog volt az egész. Témát meg mindig találtam), csak munka közben jutottak eszembe a legjobb dolgok, hogy erről "írásban még nem elmélkedtem" (pfúj, de randán hangzik).

Ilyenkor szoktam teleírni a kezemet, hogy mit kell majd csinálnom, ha hazamentem. Néha komolyan mondom, úgy érzem magam, mintha én lennék Leonard a Memento-ból. De csak ami a cetlizést illeti. Mert papírfecnikből is van elég. Meg üzenőfüzet. Telefonálás helyett. Aminek persze az a vége, hogy a munkahelyemről felhívom Tomot, megtalálta-e a levelet, amit éppen írtam neki. Komolyan mondom, mint az öregek.

Ebben az egész memóriás dologban viszont az a vicc,hogy amúgy meg mindent megjegyzek. Azt is, amit nem kéne. Aztán meg mikor felemlegetek dolgokat, emberek néznek rám, mint 'borjú az új kapura', hogy "Hát ez meg miről beszél?". Ennek kapcsán eszembe is jutott, hogy legalább tíz évre visszamenőleg el tudnám mondani, hogy május 7-én mit csináltam. Úgy, hogy egyébként semmi különös sem történt. De ettől most eltekintek, nem fárasztom magam. Mást se', ha esetleg olvasná.

A hét nagy eseménye, hogy megint elkezdetem agyalni azon, hogy nekem kéne egy Kitchen aid. Már karácsony után is szerettem volna egyet, de meggyőztem magam, hogy erre nincsen szükségem. Illetve szükségem az van, hanem hogy úgysem használnám. Vagy csak sznobságból akarok egyet. Bár egy ilyen masinát a magunkénak tudni szerintem nem sznobság. Mindegy. A lényeg, hogy most újra szeretnék egyet. Egyébként anyukám (aki iszonyú okos és nagyon jó az ítélőképessége) is győzköd, hogy ez amúgy egy életre való befektetés lenne, ne tántorítson el ez ára.

Jó. Ha a pénz nem, akkor a baromi kicsi konyhánk. Mert az a bűnbarlang (de nagyon kedves bűnbarlang:) szerintem igenis kicsi. Nem tudnám hová tenni. Bár ezt azonnal meg is cáfolom, mivel tegnapelőtt kiokoskodtam, hogy egy-két módosítással, pakolással, szervezéssel, meg ehhez hasonlókkal meg lehetne oldani a masina méltó elhelyezését. A színe pedig zöld lesz. Asszem. Mindig is az tetszett a legjobban. És szerintem ha megvenném, úgy örülnék neki (nagyon-nagyon), mint egy gyerek, pont mint ennek. Komolyan mondom, néha csak úgy kiveszem a táskájából és finoman végigsimítok rajta a kezemmel...

Most pedig drukkoljon mindenki, hogy holnap ne essen, mert menni akarok a piacra rebarbarát venni. Tavaly valami isteni lekvárt főztem belőle, na ahhoz hasonlót tervezek idén is. Meg be kéne szereznem egy-két fűszernovényt is. Szóval ne essen! Mert biciklivel fogok menni.

Első bejegyzés - stílusosan

2010-05-01T20:34:00.000+01:00

"Valahányadik nap".

Mondjuk. Mert már fogalmam sincsen, hol tartok. Eleinte még számoztam a napokat, meg írtam is rendszeresen, hogy mik történtek velem, de azoknak az időknek vége. Hú, de jó volt egy forró bögre teával leülni az íróasztalhoz, lecsavarni a kupakot a töltőtollról, végigsimítani a selyemborítású könyvecskén, közben nézni az ablakon keresztül a mindig nyíló rózsákat...

Na, ez az, ami már a múltba veszett. Mert bár a kellékek rendelkezésre állnak, időm az nincsen sok és az új házban sajnos csak tujánk és levendulánk van. Ami mondjuk még nem is lenne akkora baj, de a szomszédnak is csak tujái vannak és véletlenül éppen beárnyékolják a "virágoskertünket". Nem baj, a remény hal meg utoljára. Bár én mindenre ezt mondom, aztán vagy működik, vagy nem.

Egyébként örülök, hogy megint rászántam magam az írásra, legalább úgy érzem, a szabadidőmet is hasznosan töltöm el. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy egy világ lustája vagyok, csak sajnos olyan fából faragtak, aki szereti kihasználni minden pillanatát a napnak. És ez az a dolog amit a legtöbb ismerősöm nem ért meg, hogy mi a bánatnak kelek én fel minden nap fél hatkor?

Hát reggelizni, mondom mindig vigyorogva. Mert kell az energia egész napra. És miért éppen fél hatkor? Mert idő is kell, hogy nyugodtan megehessem a zabpelyhet. "Pfúj, az pocsék", jön a szokásos reakció. "Dehogy, nem főzöm meg", dünnyögöm a fogaim között. "Akkor nem is csodálkozom, miért kezdesz el már hajnalban enni."

Szóval jobb, ha senki sem kérdezget bizonyos dolgokról, mert úgysem értenék meg az indokaimat. De egyébként egyszerű. Kell az energia. Úszni járok héttől fél kilencig (nem ér hülyének nézni). Délben meg irány a labor. Munka közben kipihenem a reggeli fáradalmakat, gasztronómiáról olvasok és agyalok-agyalok-agyalok, mert naplót írni mindig nem lehet.

Most egy pillanatra eltöprengtem azon, hogy amit az imént írtam, semmi értelme nincsen. Ugrálnak a gondolataim össze-vissza, máris ezer új dolog kavarog a fejemben. Mert amúgy - hogy legyek már hű egy naplóhoz - a mai napomról még semmit sem írtam. Ami egyébként elég jól alakult.

Reggelre már kialudtam a tegnapi mérgemet és viszonylag nyugodt idegállapotban mentem be a munkahelyemre nagyjából tíz percre. Nem baj, lehetne ennél rosszabb is, gondoltam. De ez már elfelejtve. Hétvége van és hosszú. Éljen-éljen! És szép az idő (ez ugye Angliában nem elhanyagolható), tehát irány a város. Mondjuk egyébként is mentünk volna, mert mára kínai volt betervezve ebédre. Imádom. Bár néha elkezdek kételkedni, hogy az "őshazában" is ezt eszeik. Na mindegy, szeretem az éttermet, ezért járunk oda...

A terveimmel ellentétben viszont ma sem vettem táskát. Pedig nagyon szerettem volna. Hiába, a legutolsó utazásom alkalmával "véletlenül" betévedtem egy ilyen helyre és hát megint nem bírtam magammal. Mert mit is ér egy nő táska nélkül? Vagy az lenne a helyes kérdés, hogy "Mennyi táskával nő a nő?". A cipőkről meg el se' kezdjünk beszélni. Most semmiképpen. Szóval megint rá vagyok kattanva a táskákra, a kérdés már csak az, hogy hol állok meg...